2013. szeptember archívum

Szeretem, ha minden sínen van. Ha fő már az ebéd, miközben a mosógép is megy. Ha már feladták a csomagot a megrendelt dolgokkal és a gázórát is leolvastam. És főleg, ha minden gyerek igényét kielégítettem, és mindenki a dolgát csinálja.

Szóval azt nem szeretem, ha nem így van. Mert a vége így is, úgy is az, hogy fő az ebéd, a gázóra leolvasva és egyébként is mindenki a dolgát csinálja. Tehát jobb túlesni a dolgok sínre tételén minél előbb.

Szóltam már nekik többször, volt finom ebéd, volt pihi, kész a Lego-vonat és a Barbie is új ruhában díszeleg. Legyenek szívesek leckét írni. ‘Deanya’ – ilyenkor így hívnak. Nem szeretem ezt a megszólítás, de őket igen, úgyhogy na még összesöprök és megyek majd újra szólni.

‘Deanya’… Megy az időhúzás. Még nem ettek finomságot. Ja, tényleg. A túró rudit nem kapták még meg. Újabb pár perc, míg nyugton hagyom őket, gondolják.

“Finom volt? Hát akkor legyetek szívesek nekiállni a házinak!’ A deanya első hangját meghallva végtelen harag és csalódás ér el. Szívem felpörög, na most aztán megmondom nekik a magamét, rá is kezdek.

“Irgum-burgum, gyerekek, hogy van az, hogy ha ti kértek valamit, azt rögtön adom és válaszolok, ha kell, de fordítva ez nem így van. Tudjátok, hogy egy óra múlva itt lesz már Palkó is, akkor majd játszani akartok. De nem! Hányszor kértem már, hogy álljatok neki a házinak, ti meg – ezen a ponton már nagyon kezd kerek lenni az egész beolvasás, és már-már látom, hogy van hatása is, erre: – a ceruzát még a kete, ö keteze, keztek…” Julcsi segít ki: “kezetekbe se vettétek”.

Puff neki. De legalább nekiálltak a dolguknak a röhögés után.

 

Az ovihoz vezető emelkedő vicces párbeszédek tanúja.

Azt tudni kell, hogy hosszú, de nem túl meredek dombról van szó. A legkisebb sebességbe téve simán fel lehet tekerni bicajjal. Legalábbis nekem megy, és ha nekem megy, az emberek 87,5 %-ának is. És általában mire odaérünk, én haladok elöl, félve, fogat összeszorítva, hogy mögöttem Palkó mikor akad ki és nyöszörög, hogy nem bírja és majd mindenféle furmányos dolgot ki kell találnom, hogy motiváljam és feljussunk a célba.

Azonban, amikor olyan mulatságos dolgokat mond, mint ma például, hogy “anya, egyszeeeer, amikor volt két erős lábaaam, akkor fel tudtam tekerni a dombra!” “Mert most nincsen két erős lábad???” “Várjál csak, mindjárt lesz!” Szóval akkor felenged a fogszorítás. Meg amikor mögöttem teker, még az alján, én már hármasban, kettesben, katt-katt és egyesben, és azt mondja, hogy “ez az, anya, próbálkozz csak”, a röhögéstől le kell szállnom, így csak-csak bevárom. Aztán még a nénikről. Marika néni már a domb láttán leszáll a biciklijéről, s ha közben lát minket, hallótávolságon belül vagyunk, még oda is szól, hogy “jaj, de magas, csak ez ne lenne itt”, Palkó összeráncolt szemöldökkel leszáll és persze ő is és én is – elvárásoknak megfelelően – toljuk felfelé, szinte nyögések közepette a kétkerekűnket. A dombtetőn Marika néni után nézve Palkó megkérdezi, hogy “anyaaaaaaaa, annak a néninek hova tűntek az erős lábai?”

Szóval ha Ti lennétek a domb, reggel nyolc és fél kilenc között jókat vigyorognátok rajtunk.

Amióta Palkó az egyetlen ovisunk, nem tudni a választ a szokásos napi kérdésre, amit az ovisoknak szoktunk, szoktak szegezni: Mi volt az ebéd az óvodában? Mert a tízórai még csak-csak kiderül, amikor Julcsi a kérdést hallva visszagondol, mit ettek a menzások az első szünetben, no de a kardinális kérdés megválaszolatlan marad. Általában van “leveeeees” (édesen felkapva a végét a szónak a magasságokba, szemforgatás, gondolkozás), rosszabb esetben követi az “éééés második”, de ezt nagyon határozottan állítja, így elhisszük. Jobb esetben pedig megismertet minket egy új étellel: “pörköltfőzelék”. Ez valami nagyon népszerű dolog lehet, mert szinte minden nap asztalra kerül az oviban.

“Üdv! Ez az első bejegyzésed!”

Így köszönt a blogvarázsló. Tényleg itt vagyok. Blogot írok. Kreatívkodok. Élvezem? Élvezem. Csinálom. Sokak unszolására. Már meggyőződésből is. Meg mert tisztában vagyok a memóriám megbízhatatlanságával.

Khm. Akkor most ennyi. Enter.