Az ovihoz vezető emelkedő vicces párbeszédek tanúja.

Azt tudni kell, hogy hosszú, de nem túl meredek dombról van szó. A legkisebb sebességbe téve simán fel lehet tekerni bicajjal. Legalábbis nekem megy, és ha nekem megy, az emberek 87,5 %-ának is. És általában mire odaérünk, én haladok elöl, félve, fogat összeszorítva, hogy mögöttem Palkó mikor akad ki és nyöszörög, hogy nem bírja és majd mindenféle furmányos dolgot ki kell találnom, hogy motiváljam és feljussunk a célba.

Azonban, amikor olyan mulatságos dolgokat mond, mint ma például, hogy “anya, egyszeeeer, amikor volt két erős lábaaam, akkor fel tudtam tekerni a dombra!” “Mert most nincsen két erős lábad???” “Várjál csak, mindjárt lesz!” Szóval akkor felenged a fogszorítás. Meg amikor mögöttem teker, még az alján, én már hármasban, kettesben, katt-katt és egyesben, és azt mondja, hogy “ez az, anya, próbálkozz csak”, a röhögéstől le kell szállnom, így csak-csak bevárom. Aztán még a nénikről. Marika néni már a domb láttán leszáll a biciklijéről, s ha közben lát minket, hallótávolságon belül vagyunk, még oda is szól, hogy “jaj, de magas, csak ez ne lenne itt”, Palkó összeráncolt szemöldökkel leszáll és persze ő is és én is – elvárásoknak megfelelően – toljuk felfelé, szinte nyögések közepette a kétkerekűnket. A dombtetőn Marika néni után nézve Palkó megkérdezi, hogy “anyaaaaaaaa, annak a néninek hova tűntek az erős lábai?”

Szóval ha Ti lennétek a domb, reggel nyolc és fél kilenc között jókat vigyorognátok rajtunk.

a


Hozzászólás írása