Szeretem, ha minden sínen van. Ha fő már az ebéd, miközben a mosógép is megy. Ha már feladták a csomagot a megrendelt dolgokkal és a gázórát is leolvastam. És főleg, ha minden gyerek igényét kielégítettem, és mindenki a dolgát csinálja.

Szóval azt nem szeretem, ha nem így van. Mert a vége így is, úgy is az, hogy fő az ebéd, a gázóra leolvasva és egyébként is mindenki a dolgát csinálja. Tehát jobb túlesni a dolgok sínre tételén minél előbb.

Szóltam már nekik többször, volt finom ebéd, volt pihi, kész a Lego-vonat és a Barbie is új ruhában díszeleg. Legyenek szívesek leckét írni. ‘Deanya’ – ilyenkor így hívnak. Nem szeretem ezt a megszólítás, de őket igen, úgyhogy na még összesöprök és megyek majd újra szólni.

‘Deanya’… Megy az időhúzás. Még nem ettek finomságot. Ja, tényleg. A túró rudit nem kapták még meg. Újabb pár perc, míg nyugton hagyom őket, gondolják.

“Finom volt? Hát akkor legyetek szívesek nekiállni a házinak!’ A deanya első hangját meghallva végtelen harag és csalódás ér el. Szívem felpörög, na most aztán megmondom nekik a magamét, rá is kezdek.

“Irgum-burgum, gyerekek, hogy van az, hogy ha ti kértek valamit, azt rögtön adom és válaszolok, ha kell, de fordítva ez nem így van. Tudjátok, hogy egy óra múlva itt lesz már Palkó is, akkor majd játszani akartok. De nem! Hányszor kértem már, hogy álljatok neki a házinak, ti meg – ezen a ponton már nagyon kezd kerek lenni az egész beolvasás, és már-már látom, hogy van hatása is, erre: – a ceruzát még a kete, ö keteze, keztek…” Julcsi segít ki: “kezetekbe se vettétek”.

Puff neki. De legalább nekiálltak a dolguknak a röhögés után.

 

a


Hozzászólás írása