2013. október archívum

A négyből három a nagyszülőknél tölti az őszi szüneti napokat. Hármat alszanak ott, egyen vagyunk túl.

Minden szülő, aki jól van bekötve, önfeledten élvezi az ölébe hullott plusz időt, energiát, lehetőségeket. Nálam valami hibádzik, mert mély sóhajok közepette hagytam ott őket. Ma már produkáltam elvonási tüneteket, miszerint elkezdtem régi fotókat, videókat nézni róluk. Meg mielőtt a szennyeseiket a mosógépbe tettem, jól megtapiztam azokat, és belegondoltam, épp mit csinálhatnak.

Terápiám részeként összegyűjtöm, mi is az előnye annak, ha ideiglenesen feleannyian vagyunk itthon.

Belépve az ajtón nem esünk hasra iskolatáskában, cipőkben és pulcsikban. Sőt, a fogason sincsenek, a cipőtartó is üres, rend illúzióját kelti.

Apácskával beszélgetünk. Mivel Kislányunk még nem szól közbe értelmesen (hm, bocs, Ági!), ezt bármikor, bárhol megtehetjük. Ráadásul néha úgy érzem, a saját gondolataimat is hallom.

Hárommal kevesebb igénynek kell megfelelni étel, ital, nasi, fürdés, mese, egyéb foglalkozás tekintetében. Például hallgathatok bármilyen zenét, Ági mindenevő, senki nem jön extra kívánságokkal.

Az egy percre jutó felszólító – többségében tiltó – mondatok száma drasztikusan csökkent. Ha van is, az kedvesen, énekelve hangzik: “Ágica, ne vidd el a papucsomat, te kis huncut!” A felszólító mondatok megfogyatkozásával kisebb lett a stressz-szint is a házban.

Nem úszik a fürdő az esti fürdés után, és csak töredék mennyiségű ruhát kell a szennyesbe, majd a gépbe válogatni. Sőt, még csak egyszer mostam.

Kicsit felborult az esti rutin, lazán otthagytam a mosogatást, sőt, csapot-papot vacsora után. De! Energiám, úgy érzem, végtelen. Este 10-kor úgy álltam neki a mosogatásnak, mintha üdén, frissen most keltem volna reggel ki az ágyból. Ráadásul csekély a mosogatnivaló, a gépbe pakolni felesleges, simán ráfér a kis edényszárítóra a mennyiség.

A rend állandó. Azt eddig is tudtam, hogy a gyerekszobában, sőt, az egész házban, a tárgyak nem maguktól mozdulnak el a helyükről, de hogy ennyire!

A boltban hezitálás nélkül megvehetem a rudit a jelenlegi egykénknek 80 forintért, mert a 4×80-at már néha meg kell gondolni.

Elférünk a konyhai pultnál étkezéskor, nem kell kicuccolni az ebédlőbe. Uzsonnához azt az egy darab gyümölcsöt megpucolni és darabolni egy perc a 10 darab és 10 perc helyett.

Nem kell békíteni. Max Kifli kutyánkat és a macskát.

Éjjel nem lesz óránként egy gyerekkel több az ágyunkban. A létszám stagnál estétől reggelig. Így viszonylag kipihenten ébredünk.

Az esti filmet pisiltetés, itatás nélkül megszakítás nélkül végignézhetjük. Legfeljebb elalszunk rajta.

A napi házi feladataink – számoltatás és hangosolvasás – sem a mi dolgunk most. Nem kell motivációs eszközökön törni a fejünket, hogy jussunk az olvasmány végére.

 

Holnap jelentkezni fog a következő elvonási tünet. Az épp aktuális esti olvasmányunkat, Varró Danit Apácskának fogom felolvasni. Remélem, mellém kuporodik a fotel karfájára. De igyekszem erre a listára többször rápillantani, hogy ne vágyakozzam annyira a nagyok visszatérésére, mint a drogos az adagjára. A különbség az, hogy a drogos azt hiszi, attól teljes az élete, én meg TUDOM.

 

Ágicánk aktív szókincse a következő: vava (kutya), mama, tátá, ez utóbbi hol nyílt, hol zárt, e-be hajló hang, vagy rövidebb, vagy hosszabb á. A jelentésére a szövegkörnyezetben fény derül, főleg, ha megfelelően hangsúlyozza. Jelentheti, hogy “anyaaa”, vagy “gyere”, de azt is, hogy “táncolni akarok, ezért tegyél be egy cédét”, vagy hogy “ott a bicikli, ültess fel és menjünk” és “hagyjál már ezzel a spenóttal, ott van a keksz, vagy legalább egy játékot adj a főzelékhez”. Aggódni nem aggódunk, anyu szerint én is 9 hónaposan mondtam, hogy mama, aztán másfél éves koromig semmi, viszont utána mondatokban beszéltem. De azért az ember lánya úgy vágyna már rá, hogy testbeszédnél több legyen a kommunikációnk, meg hogy ne tegye már annyira próbára az elménket annak kitalálása, mit is szeretne a kisasszony.

Ma reggeli közben beszélgettünk, szóba került papa, mire Ági, mint aki megvilágosodik, megállt a banellás kenyér majszolásában és azt mondta megilletődve: “Papa”. Mindannyian ránéztünk, ügyes, ügyes, mondtuk, és kértük, hogy mondja, papa. És mondta. Többször. Örültünk, ezért ő is.

No, micsoda haladás, ráadásul szombaton másfél éves ő is, talán anyja lánya, itt az alkalom beszéltetni! Rásegíteni bizonyos szavakra. Mert nehogy már mama, papa megy, anya meg még nem! Így hát odafordultam, és kértem: “Ági, mondd, hogy anya! A-nya. Aaaaaa-nyaaaa. Mondd szépen!” Ági néz rám, nagyra nyílt szemekkel. Most biztos befogadja, pár másodperc és mondani is fogja. Megint segítek neki: “Aaaaa-nyaaaa.” Mosolygok biztatólag. Néz, szeme mosolyog, pici szája kinyílik, na most, most fogja mondani!!!

“Táá-tááá!”

Na jó, majd legközelebb. Van még egy kis idő szombatig.

Vasaltam. Vártam Apácskát, kiment úgy nyolc körül zenélni. Vágytam már rá, hogy jöjjön, beszéljünk, ne csak telefonon a munkaidőből lopva, meg vacsi közben két iskolai vagy ovis élménybeszámoló között félmondatokban.

Késő volt már, amikor bejött, örültem, bár már fáradt voltam ahhoz, hogy kimutassam. Épp a Ridikül kezdődött az m1-en, Jakupcsek beszélgetős műsora. Nagyon szeretem, őt is, a műsorát is. Apácska lezuppant a babzsákba, ölébe vett egy csiptetős szárítót, hogy a száradt alsóneműket leszedje róla – enyhítvén a lelkiismeret-furdalását, hogy itt hagyott az esti műszakra magamra. Főcímzene közben arra gondoltam, hogy már késő van ahhoz, hogy bármiről is érdemben beszélni tudjunk, úgyis mindjárt elmegy zuhanyozni és aludni. No de! Bemondták a mai beszélgetés témáját: a férfi és a nő. Felcsillant a szemem, jelentőségteljesen felnéztem a vasalásból, szemöldökömet felhúzva, erre ő is. No, ez érinti Apácskát is, engem is, Kettőnket, tök jó téma, hogy a másnapi korán kelés ellenére egy picivel még tovább maradjon ébren és tegyünk még hozzá a témához egymás között is. Közben mondták a beszélgetőpartnerek gondolatait és a végén a nagy kérdést, amire a beszélgetés végére választ szeretnének kapni: “Más nyelvet beszélnek a nők és mást a férfiak? Vagy csak bizonyos helyzetekben, közegekben más a nyelvük?” Erre Apácska, vállat megvonva, a lehető legtermészetesebb módon: “Egyszerű. A nők beszélnek, mi nem”, majd fölállt, elment zuhanyozni és lefeküdt.

Ennyi.

Este fél hatkor döbbentem rá, hogy mekkora felüdülés ő nekünk.

Délután egykor hazajött nagylányom és nagyfiam az iskolából, fáradtan, éhesen, nyűgösen a nehéz táska cipelésétől. Az összes magukról lehámozott cuccot – táska, kabát, sapka, cipők, tornazsák – a bejárati ajtótól az ebédlőig elszórták. Kedvesen köszönök, majd huszonnyolcezer hatszáznegyvenkettedszer emlékeztetem őket azok helyeire. Morogva visszaszólnak, hogy jólvanna. Elnyelem, igen, fáradtak, inkább adjak nekik ebédet. Kimerem a levest, terelgetem őket kezet mosni. Leülök, Áginak már kanalazom a borsókat. Julcsi, Marci nem jönnek. Hívom őket, el fog hűlni, mindjárt indulni kell vissza népi gyermekjátékra, szeretnék velük együtt enni. Nagy nehezen sikerül. Kérdezgetem őket, mi volt az iskolában. Hagyjam már őket. Hagyom, megvárom, míg a vércukorszintjük feljebb megy. Leves után már szót lehet velük érteni. Marci mondja, megint nem úgy sikerült a matek röpdoga, ahogy szerettük volna. Jaj, ha egy kicsit gyorsabban forogna az a bizonyos kerék, az a jegy lenne a tájékoztatóban, ami valóban azt tükrözi, mit tud. Ebéd után kezdődik a nógatás, kinek mennie kell, menjen vissza szakkörre, akinek nem, üljön le tanulni. Előszedegetem a könyveiket, átnézem, miket csináltak órán, és hogy mi a házi, nehogy kimaradjon valami is, mint a múltkor. Délutáni foglalkozás előtt még mindketten leülnek tanulni. Julcsi nyüsszög, már megint hány sor számot kell irogatni… Marci szintén, hogy hol a stopperórája, amivel méri, mennyi idő alatt van meg egy-egy feladat. Julcsit biztatom, Marcit kérem, keresse, ott van, ahova legutóbb tette. Közben jön Ági utánam, kis pulikutya, fogja a nadrágomat, lépni alig tudok. Leülök Julcsihoz, ölemben Ági, megnyugszik, bújik egyet, addig Julcsit hallgatom, hogy mennyire unalmas is ezeket a sorokat írni, folyton csak az ötös, ötös, ötös. “Senki nem csinálja meg helyetted, esetleg, ha te sem csinálnád meg, fekete pontot kapsz, szeretnéd?” Ezennel hamar megérti, nincs más választása. Közben Marcit hallom segítséget kérni, Ágit csípőmre kapom, megyünk hozzá. “Ha Józsi bácsi 8 sorba 7-7 palántát ültetett és maradt neki még 4, amit a szomszédnak adott, hány palántája volt eredetileg összesen? Na, melyik műveletet kell használni a megoldáshoz?” Mielőtt még válaszolhatna, Julcsi hív, olvassam el, mit kell a következő feladatnál csinálnia. “Szorozni és összeadni.” Marci tehát sínen, Julcsinak olvasom, hogy karikázza be az ‘e’ betűket, jaj, de már 40 van, “készülődj visszamenni a suliba!” Marad Marci, aki a változatosság kedvéért magyarra váltott. “Ajaj, már megint mennyi zárójel, másolni miért nem tudsz hiba nélkül???” Kérem, hogy kezdje újra. Ági unja a csípőmön, leteszem, gyorsan elrakodnék a konyhában, de nem tágít. Na jó. “Borsót főztem, jól megsóztam, meg is paprikáztam, ábele-bábele-bumm!” Nevet, így még háromszor. Most már enged, de épp csak 3 tányért teszek arrébb, Marci kiált, írjam alá a tájékoztatóját. Ha végzek, mondom. Még két pohár, egy fazék, Ági jön szájtátva, jelzi, hogy enne. Mit is? Melegítem az ebédje maradékát, vagyis az ebédjét, mert alig 1-2 kanál fogyott belőle. Kézmosás, leültetés, kanalazás. Hohó! Szórakoztassam is közben. Könyv, tojásszeletelő, szilikonecset és kalcium pezsgőtabletta. Segítségükkel lement 3 kanál. Ennyi. Marcit indítom vissza suliba, alig megy el, Julcsi jön, kap uzsonnát, majd leülünk olvasni. Nyögve megy, a betűket felismeri, sőt, ismeri, mondja is, de nem állnak össze szavakká, kezd elkeseredni, most jön a neheze, gondolom. Mamával jött haza Palkó, épp csak kérdezem tőle, milyen volt a bábszínház, a válaszra nem is figyelek, automatikusan rámondom, hogy de jó!, aztán ösztönzöm Julcsit, olvassa, hogy “Ez Elzám!” Nem, nem és nem. “Minden kezdet nehéz, egy hete tanultok betűket, persze, hogy nem megy rögtön, ahogy görkorizni sem tudtál elsőre és a verset is többször kellett hallanod, hogy megjegyezd. Légy kitartó!” Nem sok kell, hogy sírjon, simogatom, közben hallom, megjön Marci, mossam ki a tornacipőjét, mert tesin kint voltak. “Rendben,” neki, “Na olvasd a következő sort!”, Julcsinak. Belevág, a második szótagnál javítom, ő sír. Látom, ez végső elkeseredés, újabb beszéd következik. Kint szóváltás, Marci összekapott Palkóval, Ági erre megijedt, jön vigasztalásért. Julcsinak kiadom, hogy csinálja a színezést addig, rögtön jövök. Ágival kerülök egyet, közben ránézek Marcira, juj, “hejes”, írta. “Javítsd! És írj belőle egy sort!” Ági bújik, elaltatni kéne, de ilyenkor? Este mi lesz akkor? Valahogy kibírjuk addig ébren őt. Palkó elfoglalja magát, tornyot épít a játékokból, egymás hegyére-hátára teszi a dobozt, a párnát, a labdát, a babakocsit, a hintát. Lopok egy kis időt, kiszedem a tiszta ruhát a mosógépből, az ebédlőig eljut. Julcsi lenyugodott, olvasok vele egyet, jót tett a szünet, dicsérem. Na még egyszer, de ez már nem tetszik neki, “uuutálok olvasni!” és sír. Tehetetlen sóhaj, “na jó, fuss, vegyél cipőt, és menj ki! Marci, te is végeztél?” Öltöznek, fél hat van, Ági ölemben, jé, itt van Palkó, a tornyánál, mosolyogva, elégedetten. “Milyen volt a bábszínház?” Ragyog a szeme, mosolyog az egész arca, mutogatva mesél, hogy a Csizmás Kandúr volt, nagyon vicces volt, Barni mellett ült a buszon, és hogy ott volt Reni néni, meg Ági néni, meg Eszter néni, nagyon jó volt, és nézzem, milyen hatalmas tornyot épített, itt a lépcső, satöbbi, satöbbi, csak darálja boldogan a mondandóját, én meg teljesen átadom neki magamat, hallgatom, a felszabadult, vidám ovisunkat, akinek még a probléma sem probléma, akivel még a probléma sem probléma, minden játék és mese, minden könnyed és lágy és vidám és vigyorgó, fantáziadús és habos. Rögtön kisimultak a ráncaim, jé, mosolygok, Ági is érzi a békét, leszáll és babáját takargatja. Így hát kitárom a karom és jó szorosan megölelgetem a Felüdülésemet, és Ő is engem.

Hát így teljes a világ!

Megesik. Minden családban.

Ültünk az asztalnál, jó volt a kedvem, beszélgettem. Egyszer csak látom, hogy az asztal túloldalán a Nő kedvesen felnevet, kissé odahajolva az Én Emberemhez. Nem hallom, miről beszélnek, de látom, hogy mindkettő mosolyog. Aztán a Nő pimaszul megpöcköli az Én Emberemnek az orrát a mutatóujjával, Ő erre a nyakába nyúl, és végighúzza a kezét rajta. A Nő élvezi. Még beszélnek hozzám, de figyelni nem tudok, fél szemem Rajtuk. Nevetnek, nevetnek, nevetnek. A Nő kipirult arccal közel-közelhajol az Én Emberemhez, aztán pajkosan a mutatóujjával mintha rendre intené az Én Emberemet, mire Ő megragadja azt, és két tenyere közé fogja. Erre a Nő nevet, kihúzza a kezét az Emberem kezei közül, feláll, az Én Emberem mögé áll és valamit súg a fülébe. Aztán elmegy. Az Én Emberem még elérte, odapacskolt egyet a Nő hátsójára, majd felállt és utánaeredt. Na ez már több a soknál, véget vetek a flörtnek!

“Julcsi, gyere, segíts leszedni az asztalt!”