Este fél hatkor döbbentem rá, hogy mekkora felüdülés ő nekünk.

Délután egykor hazajött nagylányom és nagyfiam az iskolából, fáradtan, éhesen, nyűgösen a nehéz táska cipelésétől. Az összes magukról lehámozott cuccot – táska, kabát, sapka, cipők, tornazsák – a bejárati ajtótól az ebédlőig elszórták. Kedvesen köszönök, majd huszonnyolcezer hatszáznegyvenkettedszer emlékeztetem őket azok helyeire. Morogva visszaszólnak, hogy jólvanna. Elnyelem, igen, fáradtak, inkább adjak nekik ebédet. Kimerem a levest, terelgetem őket kezet mosni. Leülök, Áginak már kanalazom a borsókat. Julcsi, Marci nem jönnek. Hívom őket, el fog hűlni, mindjárt indulni kell vissza népi gyermekjátékra, szeretnék velük együtt enni. Nagy nehezen sikerül. Kérdezgetem őket, mi volt az iskolában. Hagyjam már őket. Hagyom, megvárom, míg a vércukorszintjük feljebb megy. Leves után már szót lehet velük érteni. Marci mondja, megint nem úgy sikerült a matek röpdoga, ahogy szerettük volna. Jaj, ha egy kicsit gyorsabban forogna az a bizonyos kerék, az a jegy lenne a tájékoztatóban, ami valóban azt tükrözi, mit tud. Ebéd után kezdődik a nógatás, kinek mennie kell, menjen vissza szakkörre, akinek nem, üljön le tanulni. Előszedegetem a könyveiket, átnézem, miket csináltak órán, és hogy mi a házi, nehogy kimaradjon valami is, mint a múltkor. Délutáni foglalkozás előtt még mindketten leülnek tanulni. Julcsi nyüsszög, már megint hány sor számot kell irogatni… Marci szintén, hogy hol a stopperórája, amivel méri, mennyi idő alatt van meg egy-egy feladat. Julcsit biztatom, Marcit kérem, keresse, ott van, ahova legutóbb tette. Közben jön Ági utánam, kis pulikutya, fogja a nadrágomat, lépni alig tudok. Leülök Julcsihoz, ölemben Ági, megnyugszik, bújik egyet, addig Julcsit hallgatom, hogy mennyire unalmas is ezeket a sorokat írni, folyton csak az ötös, ötös, ötös. “Senki nem csinálja meg helyetted, esetleg, ha te sem csinálnád meg, fekete pontot kapsz, szeretnéd?” Ezennel hamar megérti, nincs más választása. Közben Marcit hallom segítséget kérni, Ágit csípőmre kapom, megyünk hozzá. “Ha Józsi bácsi 8 sorba 7-7 palántát ültetett és maradt neki még 4, amit a szomszédnak adott, hány palántája volt eredetileg összesen? Na, melyik műveletet kell használni a megoldáshoz?” Mielőtt még válaszolhatna, Julcsi hív, olvassam el, mit kell a következő feladatnál csinálnia. “Szorozni és összeadni.” Marci tehát sínen, Julcsinak olvasom, hogy karikázza be az ‘e’ betűket, jaj, de már 40 van, “készülődj visszamenni a suliba!” Marad Marci, aki a változatosság kedvéért magyarra váltott. “Ajaj, már megint mennyi zárójel, másolni miért nem tudsz hiba nélkül???” Kérem, hogy kezdje újra. Ági unja a csípőmön, leteszem, gyorsan elrakodnék a konyhában, de nem tágít. Na jó. “Borsót főztem, jól megsóztam, meg is paprikáztam, ábele-bábele-bumm!” Nevet, így még háromszor. Most már enged, de épp csak 3 tányért teszek arrébb, Marci kiált, írjam alá a tájékoztatóját. Ha végzek, mondom. Még két pohár, egy fazék, Ági jön szájtátva, jelzi, hogy enne. Mit is? Melegítem az ebédje maradékát, vagyis az ebédjét, mert alig 1-2 kanál fogyott belőle. Kézmosás, leültetés, kanalazás. Hohó! Szórakoztassam is közben. Könyv, tojásszeletelő, szilikonecset és kalcium pezsgőtabletta. Segítségükkel lement 3 kanál. Ennyi. Marcit indítom vissza suliba, alig megy el, Julcsi jön, kap uzsonnát, majd leülünk olvasni. Nyögve megy, a betűket felismeri, sőt, ismeri, mondja is, de nem állnak össze szavakká, kezd elkeseredni, most jön a neheze, gondolom. Mamával jött haza Palkó, épp csak kérdezem tőle, milyen volt a bábszínház, a válaszra nem is figyelek, automatikusan rámondom, hogy de jó!, aztán ösztönzöm Julcsit, olvassa, hogy “Ez Elzám!” Nem, nem és nem. “Minden kezdet nehéz, egy hete tanultok betűket, persze, hogy nem megy rögtön, ahogy görkorizni sem tudtál elsőre és a verset is többször kellett hallanod, hogy megjegyezd. Légy kitartó!” Nem sok kell, hogy sírjon, simogatom, közben hallom, megjön Marci, mossam ki a tornacipőjét, mert tesin kint voltak. “Rendben,” neki, “Na olvasd a következő sort!”, Julcsinak. Belevág, a második szótagnál javítom, ő sír. Látom, ez végső elkeseredés, újabb beszéd következik. Kint szóváltás, Marci összekapott Palkóval, Ági erre megijedt, jön vigasztalásért. Julcsinak kiadom, hogy csinálja a színezést addig, rögtön jövök. Ágival kerülök egyet, közben ránézek Marcira, juj, “hejes”, írta. “Javítsd! És írj belőle egy sort!” Ági bújik, elaltatni kéne, de ilyenkor? Este mi lesz akkor? Valahogy kibírjuk addig ébren őt. Palkó elfoglalja magát, tornyot épít a játékokból, egymás hegyére-hátára teszi a dobozt, a párnát, a labdát, a babakocsit, a hintát. Lopok egy kis időt, kiszedem a tiszta ruhát a mosógépből, az ebédlőig eljut. Julcsi lenyugodott, olvasok vele egyet, jót tett a szünet, dicsérem. Na még egyszer, de ez már nem tetszik neki, “uuutálok olvasni!” és sír. Tehetetlen sóhaj, “na jó, fuss, vegyél cipőt, és menj ki! Marci, te is végeztél?” Öltöznek, fél hat van, Ági ölemben, jé, itt van Palkó, a tornyánál, mosolyogva, elégedetten. “Milyen volt a bábszínház?” Ragyog a szeme, mosolyog az egész arca, mutogatva mesél, hogy a Csizmás Kandúr volt, nagyon vicces volt, Barni mellett ült a buszon, és hogy ott volt Reni néni, meg Ági néni, meg Eszter néni, nagyon jó volt, és nézzem, milyen hatalmas tornyot épített, itt a lépcső, satöbbi, satöbbi, csak darálja boldogan a mondandóját, én meg teljesen átadom neki magamat, hallgatom, a felszabadult, vidám ovisunkat, akinek még a probléma sem probléma, akivel még a probléma sem probléma, minden játék és mese, minden könnyed és lágy és vidám és vigyorgó, fantáziadús és habos. Rögtön kisimultak a ráncaim, jé, mosolygok, Ági is érzi a békét, leszáll és babáját takargatja. Így hát kitárom a karom és jó szorosan megölelgetem a Felüdülésemet, és Ő is engem.

Hát így teljes a világ!

a


Hozzászólás írása