2013. október archívum

Nem gondolom, hogy ne lett volna nálam rosszabb kamasz, de valahogy mégis évek óta foglalkoztat az, mi lesz akkor, ha a gyerekeim elérik a serdülőkort. Tudom-e majd a helyén kezelni a szemtelenségüket, megy-e majd a mostanra összeszedett elméleti tudás alkalmazása a gyakorlatban, amikor már nem tudom rájuk erőltetni a sapkát mínusz 10-ben,  eszembe jutnak-e Vekerdy szavai, amikor az ajtót becsapja az orrom előtt, tudok-e 10-ig számolni, amikor 12 évesen a lehető legtermészetesebben jelentik be, hogy diszkóba mennek hétvégén.

Egyelőre azt gondolom, ezek többsége meg sem fog történni. Valami azt súgja, rossz úton járok…

Mert már megtörtént sokszor, hogy nagyfiam szemtelen volt, tiszteletlenül viselkedett. Amikor útban hazafelé meg mertem állni Erzsi nénivel beszélgetni. Már a második mondatnál rákezdett, “anya, mikor megyünk már???” “Anya, soha nem érünk haza, mindig leállsz beszélgetni!” És amikor már köszöntem el Erzsi nénitől, még odabökte, hogy “na, végre, remélem, mással már nem találkozunk”, de persze úgy, hogy Erzsi néni még mindent hallott.

Természetesen mondtam neki, hogy semmi tisztelet nem volt a viselkedésében, és kicsi türelemmel viseltethetne velem szemben, emlékezzen csak a számtalan hívásra estefelé, amikor ő a soros a terítésben, én is rettentő türelmes tudok lenni, meg tudom várni, míg befejezi a legó-autóját, meg hogy nemcsak ő van a világon, és persze, ha közbeszól, jó lenne, ha megvárná mondjuk a mondat végét, esetleg elnézést is kérne és úgy mondaná, hogy ő mit szeretne.

Mondókámnak semmi haszna nem volt, mert azóta többször eljátszódott ugyanez. Utoljára ma, amikor keresztanyámmal futottunk össze. Ugyanúgy zajlott a beszélgetés, mint Erzsi nénivel, azzal a különbséggel, hogy egy idő után nyugodtan tudtunk beszélgetni. Párszor szólt, “menjünk már”, megint mondtam neki, hogy milyen tiszteletlen velünk, alig találkozunk, hát hadd váltsunk két mondatot, aztán még egyszer elhangzott ennek ellenére a menjünkmár. De aztán már nem. Hogy miért? Mert nagyfiam a legközelebbi padhoz ment leült, majd a lehető legtermészetesebb módon elhasalt rajta, épp csak a párna hiányzott a feje alól. Pihent és várt.

Amellett, hogy vicces volt a jelenet, az a gondolat nem hagy békén, ami sokszor mással kapcsolatban is eszembe jut. Hogy bármi rossz helyzet, állapot lehet még annál is rosszabb. És tudom, hogy a serdülőkor nem várt, el sem képzelhetően nehéz feladatokat hoz majd elém.

a

Reggel az a szabály, hogy hétre legyenek a konyhában a reggelizőasztalnál. Hosszú az előzménye, de szerdán se voltak kint addigra. Hirtelen haragomban és mert tudom, hogy a legnehezebb megvonás ez, azt mondtam, egy hétig nem nézhetnek mesét a tévében.

Voltak próbálkozások, szempillát rebegtetve hozzám oldalgások, éneklő kérések, de kitartok. Fő a következetesség. Ahogy én ragaszkodom a büntetés végrehajtásához, ők is úgy tartsák be a hétórás szabályt.

Úgy érzem, én jobban várom a szerdát…

a

Mint egy baba életében, akinek mindenhol, ahova csak néz, ahova viszik, lehet valami új dolog, amit életében még nem látott, hallott, érzett addig, úgy a mai napomban számomra is volt pár első.

Például először hívtam fel a városi könyvtárt, de nem először csalódtam, hogy a holnapra gondolt foglalkozás már épp tart… Ma először repedt fel a hüvelykujjamon a bőröm, annyira, hogy iszonyatosan fáj. Ebben a hónapban ma először nem gyújtottam be a cserépkályhába, hát rendesen hűs is van így este már. Az utóbbi hetekben ma először nem hozott a postás semmit, pedig már nagyon várok valamit.

És a kedvesebb elsők. Ma először olvastattam Julcsival, mivel megtanulták az első betűt! Ma először (kis túlzással) hívott fel munkából Apácska csak egy ráérős csevegés kedvéért. Ma először jutottunk el Julcsival 14-ig tollasban, rekordot döntöttünk!

 

a

Van egy fantasztikus képességem. Tudok egy embertársammal úgy vitatkozni, hogy ő még csak meg sem szólal, csak gondol valamire. Vagy úgy vélem, gondol valamire. Feltétele az aktuális személynek a megfelelő szintű ismerete .

Mosogatás közben jöttek már hátulról a hangok. “Anyaaaaa, mikor jössz mesét olvasni?” “Aláírtad már a tájékoztatót?” Közben már egyik-másik visszaúton volt a fürdőből a szobába, utolsó darabnál már tudtam mondani nekik, hogy 3 perc és ott vagyok. Ha valaki összesöpör helyettem. Mondjuk Apácska. Csakhogy ő a partvist védve nem szereti a mosogatás és vacsora miatt vízzel, teával vagy kakaóval agyoncsepegtetett követ söprögetni. Meg szokta várni, hogy felszáradjon. Én sem szeretem, de azt kevésbé, ha a morzsát a frissen porszívózott szobába viszik a papucsukkal. Mindegy, a cél érdekében próbát tettem.

“Apácska, söpörj össze, légyszi!”

A pultnak támaszkodva nyugodtan kanalazza tovább a joghurtját. Tudom, hogy meg fogja csinálni, mégis rákezdek.

“Persze, persze. Vizes a kő. Nem baj, nem lesz annak a partvisnak semmi baja!”

Én folytatom, ő somolyog.

“Jaj, dehogyis, csak 400 Ft volt! Épp ezért vettem ilyet!”

Én bepörgök, folytatom, ő nevet.

“Jól van, de én jobban utálom, ha beviszik a morzsát a papucsukkal a szobába!”

Végeztem, ő is a joghurttal, röhög, söpör.

Például táncosnő.

Ma délután jókedvem kerekedett. Úgy egésznek éreztem mindent, sok házimunka kipipálva, iskolásaimnak kész volt a házija, legkisebbem is frissen ébredve és jóllakottan jött-ment. Betettem egy cédét. Jamiroquai egy albumát, amit még az igazsemvolt dolgozós időmben egy tanítványom írt nekem cédére. (Ezen a téren a szorgalma értékelhető volt a srácnak, angolból nem tudtam igazán megmozgatni.) Ritkán hallgattam, mert nem a kedvenc stílusom, viszont ha betettem, mindig felvidultam tőle. Ritmusos, dallamos, élvezhető.

Még tettem-vettem, ruhákat hajtogattam, a három itthonlevő pedig szépen elvolt egymás mellett. Marci épp szembejött velem, gondoltam egyet, felkértem táncolni. Csatlakozott Julcsi, Ági csak szájtátva nézett. Annyira belejöttem, ahogy máskor megfelelő mennyiségű borocska vagy pezsgőcske hatására szoktam, de azt is csak akkor, ha szűk családi körben vagyunk. Csípőrázás, karkörzés, fejbólogatás, mikrofonba tátogás. “Youuuuuu, give me something! Something nobody else has gooot!” Pörgés jobbra, balra. Julcsi igyekezett mindent utánozni, fülig érő szájjal, Ági felkéredzkedett, neki a pörgés az alap, szóval forogtunk erre, forogtunk arra, újra az ütemes csípőingatás és a karral repülő mozdulatok. Marci ekkor már a babzsákban üldögélt, visszavonult elégedett, mosolygós nézőnek. Egyszer csak azt kérdezi: “Anya, te miért nem lettél táncosnő???” Mindezt őszintén, értetlenkedve, komolyan várta a választ.

Válasz helyett csak megölelgettem.

Szóval lehettem volna például táncosnő. De most anyuka vagyok, aki nagyon jól elvan a fiának egy ilyen bókjával.