2013. november archívum

James, Jakab, Jamie. Életemben vissza-visszatérnek. Mindegyiket szeretem, tetszik, kedvelem, szívem csücske.

Gyerekkoromban az egyik kedvencem volt a Jamie és a csodalámpa. Már nem tudom, hogy benne a kutya a rajzfilm miatt lett-e a kedvencem, vagy a kutyus miatt szerettem-e meg nagyon a mesét. Mindenesetre majd mikor már a gyerekeink a saját gyerekeiért élnek, lesz egy óangol juhászkutyám. Aztán amikor Apácskával összehozott a sors ott a kajári diszkó teraszán, megismertem az egyik kedvenc bandájának az énekesét, James Hetfieldet. Nem állítom, hogy ismerem töviről hegyire az összes számukat, de a Fekete Album tökéletes számait még ma is szeretem, emlékeztet a lángoló szerelmes éveinkre. Még akkor, udvarlásunk éveiben lett Apácskáéknak egy német juhászkutyájuk, James nevet kapta az énekes után. Hosszúszőrű fajta volt, szép kutyus volt, sajnos már csak múlt időben lehet róla beszélni. Pár év eltelte után, azaz jópár év eltelte után, amikor a harmadikunkat és a negyedikünket vártuk, előjött a névválasztás dilemmája. Én szívesen adtam volna az aktuális picinek a Jakab nevet, de Apácskát még azzal sem tudtam meghatni, hogy ez a James magyar megfelelője.

És most… most pedig, 2013 őszén megismertem az aktuális kedvenc Jamie-met. Már hallottam a nevét itt-ott, hírekben, rádiós műsorokban, barátnőm is említette, no de idén szeptemberig nem láttam munka közben.

Aznap este fáradt voltam, alig vártam, hogy a gyerekszoba ajtaja becsukódjon mögöttünk, és végre mienk, felnőtteké legyen az este. Lerogytam az egyik babzsákba, szólt a tévé, csakis olyan céllal, hogy legyen hova kibámulni a fejemből, és közben erőt szedjek össze még a konyhai romeltakarításhoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy eljutnak a fülemig a szavak, az agyam felfogja azt, amit lát, felébred bennem újra a háziasszony, aki épp már aznapra letette a fakanalat-seprűt-vasalót-mosószert, sőt, az orromat is elkezdte csiklandozni a tavaszi zöldségek párolt illata. Mert a képernyőn ott volt Jamie, a brit, a laza, a csodás, a nagyon ügyes, a gyakorlatias, a leleményes, a sármos, a nem lacafacázó, a természetes.

Jamie Oliver. Ha nincs kéznél sodrófa, meg ha kéznél van is, inkább egy borosüveggel nyújtja ki a tésztát. Nem tartja szentségtörésnek, ha mirelit zöldségeket használunk friss piaci helyett, vagy bolti tésztát a lasagne-hoz a saját készítésű helyett. Ha arról beszél, hogy az összeállított saláta színes és már azzal jó pontot kapunk majd a vendégektől, elhiszem neki, mert érzem, tudom, hogy így is gondolja. Alapos mosás nélkül vágja bele a spárgát/brokkolit/répát a főzővízbe, persze, minek is mosni, ha a 100 fokon úgyis elpusztulnak a kórokozók rajtuk. Sőt, a fokhagymát pucolás nélkül nyomja át a a fokhagymanyomón, a héja úgyis benne marad, egy-két percet lehet ezzel is spórolni. No és úgy nézi meg, kellő langyos-e a tej a krémhez, hogy egyszerűen fogja a, a, a mutatóujját és beledugja, majd persze le is nyalja. Mire másra valók az érzékszerveink? A bőrünk például a hőmérséklet észlelésére. Fagyit készít 2 perc alatt gyümölcsből, mézből és joghurtból, rákanalazza a tölcsérre, de annyira megtetszik neki, hogy felét elnyalja, a másik felét kinyújtja az operatőrnek. És lazán az sem érdekli, hogy a mögötte méterekre levő mosogatónál leszűrt tésztáról a szűrőn keresztül még végigcsöpög a konyhakövön a víz, míg visszaér vele a pultig. És amikor a tojásokat felüti, mintha kosárlabdát akarna átpasszolni a csapattársának, úgy vágja bele a héját 45 fokos szögben a szemetesbe – ha egyáltalán van ott szemetes. Tálaláskor pedig nem szöszöl és gyűjti tovább a mosogatnivalót a szebb, vendégnek félretett értékes tálalókészlettel, hanem a salátát azon az agyonvagdosott és elvékonyodott vágódeszkán teszi a vendégek elé, amin összeaprította a hozzávalókat, a rizottót a lepattogott zománcú tálban hagyja, de arra nagyon ügyel, hogy maga az étel gusztusos legyen, jól belemarkol a konyha túloldalán levő petrezselyembe, és egy csokorra valót kézzel rátépdes az étel tetejére. Még az is szimpatikus benne, amikor a feleségéről rosszallóan azt jegyzi meg, hogy a hűtőben tárolja a paradicsomot, pedig annak a fogyasztásig a napfény jó, sorakoztassuk ki az ablakba.

Apácskával közös programunk lett hát, mert hogy ő is szereti az aktuális kedvenc Jamie-met. Az egyetlen bökkenő az, hogy az elkészített ételek nagy részét hiába tenném itthon az asztalra, egyedül én látnék neki jó étvággyal. De mindegy, mást egy horrorfilm szórakoztat, meg a kedvenc sorozat kapcsol ki, én Jamie Oliver főzős műsora során születek újjá.

Az elsősök ma az f betűt tanulták, Julcsival olvassuk az ezzel a betűvel kezdődő, vagy ezt a betűt tartalmazó szavakat.

– …fi-ó-ka, fel-e-mel, fan-tá-zi-a, ref-rén….

– Várj csak, tudod, mi az a fantázia?

– Nem.

– Az képzelet. Például a fantáziádban élnek tündérek, elképzeled, milyenek, mit csinálnak.

– Anya, de a tündérek léteznek! …Nem?!

Nagyon gyorsan kapcsolok:

– Ja, igen, persze, persze.

– Ma is láttam egyet.

– Hol?

– Az iskolában, amikor mentünk fel tesire.

– És milyen volt? – adom át magam Julcsi fantáziájának hullámának.

– Hááát, kicsit kékes volt a bojtja.

– A mije?

– A bojtja. Annak a közepén ül, úgy utazik.

– És hova ment?

– Tündérlakból vásárolni.

– Hol tud vásárolni?

– Hát a fenyőfán!

– És mit vesz ott?

– Csokit. Nórika azt mondta, hogy azt szeretik.

– Igen?

– Igen. Van egy könyve, és abban azt írták, hogy egy fiútündér csokit evett.

– Értem. És mivel fizet a fenyőn a tündér a csokijáért?

– Levéllel.

– Ja, persze.

Több kérdésem nem volt. Ő olvasott tovább, én meg arra gondoltam, hogy idén még ha akarnám, se hinné el, hogy nem az angyalok hozzák a karácsonyfát.

Késő este van, már csak rövid bejegyzésre van időm, ezért választottam témául Ágink aktív szókincsét: vává, mama, papa, ana, m-m. Azzal kiegészítve – kicsit elszomorítva a nagyszülőket – hogy a mama sokszor mást is jelent, mint a nyilvánvaló jelentése, például étel, kérem a …-t, hol van a ….? és még sok megfejtetlen üzenet kódja is ez. A papa pedig a mindennapokban Palkót jelenti.

Megjegyzés: A szűk aktív szókincs ellenére Ági-kommunikáció létezik, sőt! Nem verbális kódok, úgymint mimika, testbeszéd, ruházat, artikulálatlan hangkiadás, sírás, testhelyzetváltás segítségével tökéletesen megérteti magát. Talán ezért sem törekszik szavakkal kifejezni magát.

Ülök a nappaliban, Ágival az ölemben. Palkó jön felém, mosolyog, az orra tövében megjelennek a gribedlik, amiket úgy, de úgy szeretek.

– Anya, Ági hogy szült?

Hú, ez valami komoly beszélgetés lesz, micsoda váratlan kérdés!

– Úgy érted, hogyan született?

Bólogat a gribedlijeivel.

– Ugyanúgy, ahogy Te, vagy Marci és Julcsi.

– Bent voltunk a pocakodban, de hogy jöttünk ki?

– Egy csodás csatornán, alagúton keresztül – mondom neki sokat sejtetően.

– Jó-jó, de hol?

Hűha! Korai még, de nem kertelek, hogy egész pontosan hol van az alagút kijárata.

– Ja, tényleg, emlékszem rá! – csillan fel a szeme.

– Tényleg?!?! – csillan fel az enyém is.

– Igen!

– És milyen volt megszületni?

– Jó! – mondja ezt úgy, mintha valami édes-kedves élményre emlékezne vissza, szemeivel a távolba néz, mintha visszavágyná ezt az utat.

– Mit láttál, amikor kifelé bújtál?

Hm, a válasza következik az alagút kijáratának körülírásából, a kedves olvasó logikájára, fantáziájára bízom.

– És mit hallottál?

– Hogy a rossz emberek arról beszélnek, hogy megverik a jót.

Aztán gondolkodik, várom a folytatást, de folytatás nincs, mert ezt mondja.

– Jó volt bent.

– Igen? Bent volt jobb, vagy kint, amikor már megszülettél?

Őszintén? Féltem a választól.

– Bent. Ott nagyon jó volt. Volt egy biciklim.

– Aha! Azt szoktam érezni! Akkor nagy rúgásokat éreztem.

– Igen, és aztán jól megnőttem, és olyan ügyes lettem, hogy gyorsan le tudtam futni a dombon.

Ezen a ponton elnevettem magamat, Palkó meg kiesett a képzelgésből/emlékezésből, és sajnos abbamaradt a beszélgetés. Igyekszem folytatni.

Kicsit túlsültek a Márton-napunkra készült linzerek. Morogtam, miért nem figyeltem jobban, miért kellett a napilapba beleolvasni.

Hat hibája lett Marcinknak a matek röpdoliban. “Mi a túró miatt rontottad el? Hányas lesz így?”

Ági mostanában csak úgy eszik, ha közben lefoglaljuk játékkal. Bosszantó, hogy a cél érdekében lemondunk a nyugodt ebédünkről is, azon kell agyalni, mi legyen a következő, amit pakolhat, nyitogathat, nézegethet.

“Juj, már megint mennyi sarat behoztatok! Miért nem vettétek le a cipőtöket már a bejáratnál???”

Megint veszekednek. Hihetetlen, hogy mennyire tudják egymást piszkálni, csupán annyival, hogy Palkó a mutatóujjával oldalba böki Julcsit, ami aztán olyan lavinát indít el, aminek ránk zúdulása végén egyszer egyik sír, másszor másik. Mit sír? Ordít!

“Újra szivárog a csap mellett a víz!” Morgolódik Apácska, miután már az évek során körülbelül tízszer szerelte meg a csaptelepet.

És akkor történik valami, ami ráébreszt, hogy kit érdekel, ha kicsit barna a süti alja, ha így is nagyon finom. Ha négyes lesz a felmérő, hát, Istenem, majd a következőnél jobban figyel. Ági is megtanul majd egyedül enni, egy embert sem ismerek, akit még mindig játszva etet az anyukája. A sár meg össze lesz söpörve, annyi baj legyen. A tesók közti veszekedés meg mindennapos, mondhatni normális, legalább megtanulják a konfliktuskezelést. A csap tizenegyedszer is meg lesz szerelve, maximum már vízvezetékszerelőt hívunk.

Mert ilyenkor, amikor történik valami, rádöbbenünk, hogy hálásak lehetünk azért, hogy egészségesen égettük meg a sütit, egészségesen írta Marci a négyest, egészségesen etetjük Ágit a könyvét lapozgatva neki, egészségesen söpröm össze a sarat, egészségesen szekálják a gyerekek egymást, egészségesen szereli Apácska a csapot.

Kérlek, ha úgy gondolod, mondj egy imát azért a családért, amelyik a szívemhez nagyon közel áll, és ahol történik ez a valami, ami észhez térít, hogy ne legyünk elégedetlenek, ha a nagy kincs, az Egészség a mienk.