James, Jakab, Jamie. Életemben vissza-visszatérnek. Mindegyiket szeretem, tetszik, kedvelem, szívem csücske.

Gyerekkoromban az egyik kedvencem volt a Jamie és a csodalámpa. Már nem tudom, hogy benne a kutya a rajzfilm miatt lett-e a kedvencem, vagy a kutyus miatt szerettem-e meg nagyon a mesét. Mindenesetre majd mikor már a gyerekeink a saját gyerekeiért élnek, lesz egy óangol juhászkutyám. Aztán amikor Apácskával összehozott a sors ott a kajári diszkó teraszán, megismertem az egyik kedvenc bandájának az énekesét, James Hetfieldet. Nem állítom, hogy ismerem töviről hegyire az összes számukat, de a Fekete Album tökéletes számait még ma is szeretem, emlékeztet a lángoló szerelmes éveinkre. Még akkor, udvarlásunk éveiben lett Apácskáéknak egy német juhászkutyájuk, James nevet kapta az énekes után. Hosszúszőrű fajta volt, szép kutyus volt, sajnos már csak múlt időben lehet róla beszélni. Pár év eltelte után, azaz jópár év eltelte után, amikor a harmadikunkat és a negyedikünket vártuk, előjött a névválasztás dilemmája. Én szívesen adtam volna az aktuális picinek a Jakab nevet, de Apácskát még azzal sem tudtam meghatni, hogy ez a James magyar megfelelője.

És most… most pedig, 2013 őszén megismertem az aktuális kedvenc Jamie-met. Már hallottam a nevét itt-ott, hírekben, rádiós műsorokban, barátnőm is említette, no de idén szeptemberig nem láttam munka közben.

Aznap este fáradt voltam, alig vártam, hogy a gyerekszoba ajtaja becsukódjon mögöttünk, és végre mienk, felnőtteké legyen az este. Lerogytam az egyik babzsákba, szólt a tévé, csakis olyan céllal, hogy legyen hova kibámulni a fejemből, és közben erőt szedjek össze még a konyhai romeltakarításhoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy eljutnak a fülemig a szavak, az agyam felfogja azt, amit lát, felébred bennem újra a háziasszony, aki épp már aznapra letette a fakanalat-seprűt-vasalót-mosószert, sőt, az orromat is elkezdte csiklandozni a tavaszi zöldségek párolt illata. Mert a képernyőn ott volt Jamie, a brit, a laza, a csodás, a nagyon ügyes, a gyakorlatias, a leleményes, a sármos, a nem lacafacázó, a természetes.

Jamie Oliver. Ha nincs kéznél sodrófa, meg ha kéznél van is, inkább egy borosüveggel nyújtja ki a tésztát. Nem tartja szentségtörésnek, ha mirelit zöldségeket használunk friss piaci helyett, vagy bolti tésztát a lasagne-hoz a saját készítésű helyett. Ha arról beszél, hogy az összeállított saláta színes és már azzal jó pontot kapunk majd a vendégektől, elhiszem neki, mert érzem, tudom, hogy így is gondolja. Alapos mosás nélkül vágja bele a spárgát/brokkolit/répát a főzővízbe, persze, minek is mosni, ha a 100 fokon úgyis elpusztulnak a kórokozók rajtuk. Sőt, a fokhagymát pucolás nélkül nyomja át a a fokhagymanyomón, a héja úgyis benne marad, egy-két percet lehet ezzel is spórolni. No és úgy nézi meg, kellő langyos-e a tej a krémhez, hogy egyszerűen fogja a, a, a mutatóujját és beledugja, majd persze le is nyalja. Mire másra valók az érzékszerveink? A bőrünk például a hőmérséklet észlelésére. Fagyit készít 2 perc alatt gyümölcsből, mézből és joghurtból, rákanalazza a tölcsérre, de annyira megtetszik neki, hogy felét elnyalja, a másik felét kinyújtja az operatőrnek. És lazán az sem érdekli, hogy a mögötte méterekre levő mosogatónál leszűrt tésztáról a szűrőn keresztül még végigcsöpög a konyhakövön a víz, míg visszaér vele a pultig. És amikor a tojásokat felüti, mintha kosárlabdát akarna átpasszolni a csapattársának, úgy vágja bele a héját 45 fokos szögben a szemetesbe – ha egyáltalán van ott szemetes. Tálaláskor pedig nem szöszöl és gyűjti tovább a mosogatnivalót a szebb, vendégnek félretett értékes tálalókészlettel, hanem a salátát azon az agyonvagdosott és elvékonyodott vágódeszkán teszi a vendégek elé, amin összeaprította a hozzávalókat, a rizottót a lepattogott zománcú tálban hagyja, de arra nagyon ügyel, hogy maga az étel gusztusos legyen, jól belemarkol a konyha túloldalán levő petrezselyembe, és egy csokorra valót kézzel rátépdes az étel tetejére. Még az is szimpatikus benne, amikor a feleségéről rosszallóan azt jegyzi meg, hogy a hűtőben tárolja a paradicsomot, pedig annak a fogyasztásig a napfény jó, sorakoztassuk ki az ablakba.

Apácskával közös programunk lett hát, mert hogy ő is szereti az aktuális kedvenc Jamie-met. Az egyetlen bökkenő az, hogy az elkészített ételek nagy részét hiába tenném itthon az asztalra, egyedül én látnék neki jó étvággyal. De mindegy, mást egy horrorfilm szórakoztat, meg a kedvenc sorozat kapcsol ki, én Jamie Oliver főzős műsora során születek újjá.

a


Hozzászólás írása