2013. november archívum

Nagyon könnyen sikerült is.

Szeretem, ha elsőre sikerül elgyújtani mindkét cserépkályhában a tüzet – hallom a papír susogó begyulladása után az ágak pattogó égését is.

Szeretem a teraszt téliesíteni, a sörpadokat az asztalra borítani és lecsukni, ami még körülötte volt eddig, azokat alá vagy rá tenni, így a felszabaduló nagy placcon sorakozhatnak a vödrök a fahasábokkal a másnapi begyújtásra várva.

Szeretem elővenni a hóemberes bögréket a spejz felső polcáról, ideiglenes vendégként köszönteni őket.

Szeretek almát sütni, csakis azért, hogy összerogyva, elbarnulva illatát árassza szét a lakásban.

Szeretek Kiflinek odaköszönni, amikor az ólának nyílása elé akasztott függönyke mögül kikandikál, hegyezi a fülét, nem jön ki, nem is látom a hátsóját, de biztos vagyok benne, hogy csóválja a farkát és ide-oda ütődik a házának oldalába.

Szeretek gyertyát, mécseseket gyújtani, táncoljanak a lángok, míg ébren vagyunk.

Szeretek sütőtökből, illatos almából és dióból köretet kreálni a vasárnapi husi mellé, még ha az rajtam kívül senkinek nem fogja csillapítani az étvágyát, akkor is.

Szeretem, hogy az Ünnep közeledvén a szórólapon böngészhetem a játékok reklámját is, nemcsak az élelmiszerek oldalait.

Szeretem a cédéimet sorra elővenni és egy-két napig többször végighallgatni egyet-egyet, addig, amíg a gyerekek már kérik, hogy legyen végre más.

Szeretem, hogy a hely szűkebb, idő tágabb lett a családnak. Négy után már 80 négyzetméterre szorulunk a tízszer ennyi helyett, de az idő kitágul, este 8-ig sok időnk van egymásra – nevetésre, veszekedésre, játékra, napi rutinra, házira, talpmasszázsra, sírásra, közös tornára, duzzogásra, tervezésre, párnacsatára.

Szeretek belépni a 8 fokból a 21-be, és kivetkőzni a sapka-sál-nagykabátból.

Szeretek sült gesztenyét bontani, s közben azon törni a fejem, mivel tudom meggyőzni a gyerekeket, hogy legalább adjanak neki még egy esélyt és szeressék meg.

Szeretek együtt mézeskalácsot sütni, aztán utána uzsonnára ropogtatva megenni az egészet.

Szeretem az adventi koszorúalapot leporolni s feldíszíteni, gyertyatűvel a rózsaszín és lila gyertyákat ráilleszteni. S mi több, szeretem a családdal körülülni, amikor az első gyertyát áhitattal meggyújtjuk.

Szeretem, hogy nagyobb esély van egy könyvvel elhasalni az ágyon. Vagy épp szusszanni egyet még az esti rutin előtt.

Ééés… Szeretem nézegetni a tavaszi, nyári, kora őszi fotókat, amikor még minden más, melegebb, tágabb volt.

 

a

A Mandala-naptáram mai bölcsessége ez: ami majdnem az, az nem az.

Először jót nevettem rajta, és Apácskának adtam tovább komoly-kioktató ábrázattal. Ő aztán eszembe juttatta a közmondást, miszerint majdnem tyúkból nincs húsleves. Ebbe én mindig belekötöttem, hogy márpedig a majdnem tyúk az csirke, abból meg igenis van húsleves. Azóta nálunk változott ez a közmondás, Apácska által: majdnem tyúkból nincs tyúkhúsleves. Ez viszont minden kétséget kizáróan igaz.

Ami majdnem az, az nem az. Van helye a Mandala-naptár bölcsességei, idészetei között, mert persze, hogy majdnem sikerült desszertet csinálni ebéd utánra az azt jelenti, hogy háborognak a gyerekek, mert nincs édesség a husi után. Majdnem nem kellett Apácskának délután is dolgozni, vagyis még mindig dolgozik és éhezik rá az egész család. Majdnem nem vesztettem el a türelmemet, de persze valóban mérgelődtem a gyerekekkel. Majdnem meg tudtam menteni az egyik kedvenc mécsestartómat, de valóban persze nem sikerült, leesett és eltört. Majdnem készen van Marci a házival, ez azt jelenti, hogy nincs készen és még nem lehet felhőtlen a vasárnap délután. Ágicánk majdnem meggyógyult, vagyis még beteg és még számoljuk vissza, hogy hányszor kell neki még trükkök segítségével az antibiotikumot beadni.

Majdnem ki tudtam találni valami frappáns befejezést ide, de nem sikerült, úgyhogy marad ilyen elkészületlen, csattanó nélküli bejegyzés…

a

Vacsoránál arról beszélgettünk, Palkó vajon miért költözködik át mindig hozzánk valamikor hajnali 1 és 3 között. Ilyenkor hozza a Kifli kutyás párnáját meg a takaróját vonszolja maga után egy spontán éjszakai söprést eredményezve az útján. Mindig felébreszt és megkérdezi, aludhat-e nálunk. Kedves. Félálomban, csukott szemmel helyet csinálok a párnájának, attól függően, hogy Ágica épp hol alszik. Általában combmagasságban lesz a feje, Ági testének folytatásában. Így igazából nem lesz kisebb az én helyem, kivéve, ha nem kezd el forgolódni.

Kérdeztük, hogy rosszat álmodik-e. Mondta, igen, szokott rosszat álmodni. Például amikor azt álmodja, hogy a beyblade-je (pörgettyűs játék, az övé éppen egy legóból alkotott fajta) pörgetés után beleesett a bokorba és amikor utánament, észrevett a bokorban megbújni egy vörös rókát, aminek a szeme ijesztő volt, ezt mutatja is, úgy, hogy az ujjával kört rajzol a szemei köré. Máskor azt álmodja, hogy egy kosárban ül, onnan lát egy vödröt, amiben ég a tűz, azt indiánok állják körül. Egyszer csak átugrik a vödörbe és elég. Ez valószínű onnan ered, hogy belenézett egyszer a 12 karikás Winnetou-ba, ami a tévében ment…

Na erre a többiek is elkezdik mesélni a rémálmaikat. Julcsiét már egyszer hallottuk, miszerint ő és mi álltunk a lépcső alján, és hirtelen földrengés volt és a még lépcsőn álló mama alatt lesüllyedt a lépcső és eltűnt a föld alá. Aztán szintén sokszor szokta azt álmodni, hogy egy ló megrúgja, aztán jön a medve és bekapja, megeszi Julcsit. A medve gyomrából aztán átlátszó távcsővel látja, hogy ezek után a ló és a medve összepacsizik, hogy végre megcsináltuk…

Elképedünk. Lazítva a feszültségen, amelyet a röhögés és a kétségbeesés közötti ingadozásunk szül, megkérdezem, hogy nincs-e sötét a medve gyomrában. Azt mondja, nincs, mert van nála zseblámpa…

Marci visszatérő álmában csörög a telefon, és mire felvenné, az életre kel, és elkezdi kergetni a házban. Marci a mi szobánkba menekül, de a telefon utoléri és bekapja.

Félrenyeltük a falatot. Éheztetjük a gyerekeinket? Vagy éppen szabad prédájává tesszük valakiknek, valamiknek? Nem védjük meg őket?

Aztán Marci azzal folytatja, hogy háromszor is álmodta, hogy Kepa (mindenki Kepája, az én keresztapám) térden állva lépeget, mindkét kezével tőle balra ill. jobbra levő egy-egy,tehát egyszerre kettő bicikli pedálját tekeri, – lehuppan gyorsan a kőre és mutatja is -,  majd egyszer csak hasra esik és meghal. Aztán Kepa felesége hívja Marcit a tévé elé, hogy nézze meg, hogy történt pontosan ez a baleset, de ő nem meri nézni, Éva mögé bújik.

Hitetlenkedve és nevetve-szörnyülködve hallgatjuk a beszámolóikat. A legrosszabb aztán az, hogy látszik, hogy ezekről szoktak ők beszélgetni maguk között, csak épp velünk nem osztották meg. Oldva a lelkiismeretfurdalásunkon rákérdezünk, vannak-e szép álmaik. Julcsinak felcsillan a szeme és mondja, hogy igeeen, amikor az ágya tele van pónikkal és Barbiekkal! Palkó – ennek mintájára – ugyanígy a sok Villám McQueen-nek és Francesco-nak örült. Marci meg azoknak az akadálypályáknak, amiket Julcsival járt végig álmában, amikor is egy hangyát kellett az erdőben követni, és egy sárga ajtó előtt egy kicsi kapcsolóra kellett rálépni, hogy az kinyíljon, és beléphessenek rajta.

Ezek hallatán megnyugodtunk, de este azért elbeszélgettünk arról, hogy jót nevessünk-e ezeken az álmokon csak, vagy holnap a legjobb pszichológust kutassuk fel.

a

– Na, gyere, de most halkan mondd, nehogy Ági felébredjen. De ugyanúgy szépen artikulálva, kifejezően és ne hadarj!

Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony

– Nem jó. Tudod, hogyan.

Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony. Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy őneki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle. – No – mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából. – Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. – No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele. – Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika. – Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt? …

– Ne a lábujjaiddal játssz! Figyelj oda! És ne kapd el a szavak végét. Nagyon hadarsz! Holnap nem arra lesznek ám kíváncsiak, hogy tudod-e. Hanem hogy hogyan tudod! … Izgulsz?

– Igeeen! Azon, hogy én nyerem-e meg.

– Szeretnéd?

– Igen, nagyon!

– Na, akkor folytasd. Ahogy megbeszéltük.
Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába. – No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még. Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is. – Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz most ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta. – Ez a grófkisasszony baba – mutatta be büszkén. Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.

– Na, miért akadtál meg?

– Anya! Valakinek ilyen rövid van ám! Az nagyon könnyen megtanulhatta. A Nórikának meg egy egész oldal meg még egyszer majdnem egy egész oldal.

– Hú, az igen. Nehéz lehetett olyan sokat megtanulni.

– Hát, biztos. De azért könnyebb lehetett, mint nekem, mert neki nincs tesója és nem is kell neki ennyire suttogva mondani, mert nem alszik náluk senki.

– Ez igaz. Folytasd! – De már ilyent…
– De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta. – Ez a hercegkisasszony baba! Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom. Hukk!  – Csak még királykisasszony babám nem volt. Hukk! Azt adj nekem, bácsim, a körte­muzsikáért. – Hát  hukk! majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Anya, és mi lesz, ha holnap is csuklani fogok, miközben mondom?

– Akkor majd biztos leállítanak és előre engedik a következőt a sorban, és te majd akkor mondod, ha már nem csuklasz.

– Hm, jó. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában. Anya, nekem úgy sokkal jobban tetszik, hogy ‘akár babát lehetett volna a héjába ringatni’, így fordítva.

– …

– “Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasz­tottam az alsó hajára. – Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat. A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára. Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé. – Itt a királykisasszony baba. Anya, ugye nem felejtetted el, hogy milyen babát szeretnék karácsonyra? Olyan igazi 3 kilós babát.

– Igen, tudom. Majd megírjuk a kis Jézusnak a levélben. Böske kerekre…

– Böske kerekre nyitotta a csillagszemét. – Milyen királykisasszony ez?

– Nem! Micsoda királykisasszony ez? Meglepődve kérdezd, mint aki nem tudja, mi az, amit lát.

Micsoda királykisasszony ez? – Hát dióbél királykisasszony. – Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja. Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.

– Ügyes vagy! Jól van, hozd a könyvet, most én olvasok Nektek.

Az én nagylányom csakugyan olyan lányka, amilyen még senkinek se volt, és senki másnak nem lehet!

Péntek volt. Apácska elment a Lóba a barátaival sörözni. Marci és Julcsi aludtak. De nem voltam egyedül. Már tudtam egy ideje, akkor is, amikor két héttel azelőtt Döbrönténél  a patak fölött átléptem, biztos voltam benne, hogy cipelek a testem melegében még valakit. Meg amikor álmomban kicsit megébredtem, már arra gondoltam, hogy egy év múlva ilyenkor nemcsak a másik oldalamra fordulok, hanem lesz mellettem valaki, akinek segíteni kell visszaaludni. Amikor 10 körül lehuppantam a nappali kanapéjára, már kezemben volt a bizonyíték, mivel nem tudtam várni reggelig, amikor biztosabb a biztos.  Olyan izgatott rezgéseket soha előtte és azóta nem éreztem, olyan meleg, szívdobogtatós örömben nem volt még részem. Pedig már harmadszorra történt meg velünk. Fülig érő szájjal mosolyogtam végig az időt, míg Apácska hazaért és ábrándoztam. Most borsónyi. De hétről hétre változik mogyorónyivá, gesztenyényivé, diónyivá, és az új évre már baracknyi lesz. Vajon milyen lesz az advent? Fogom tudni a lépést tartani a karácsony közeledtének tempójával? Vagy lesznek 12 órás, a fáradékonyságtól átaludt éjszakák, és utolsó éjjel csomagolunk mindent? Aztán a középső hónapok elrepülnek Julcsi oviba szoktatásával, a biztos lelkiismeretfurdalással, így meg aztán pláne, hogy lesz velem valaki helyette idehaza. Zajlik tovább az élet, családi ünnepek, farsangok, sűrű hétköznapok, és egy új, eddig soha nem volt tavasz, amikor majd biztos előre pótolni akarom a nyarat, ami csak az övé lesz, aki még csak két csíkban látható. Hm, szóval nyári lesz. A vége biztos nehéz lesz majd a melegben. De végre mutogathatom majd magam büszkén a nyári lenge ruhákban. Na, de hallani, hogy zörög a zárban a kulcs és belép Apácska. Miután vigyorogtam csak, érezte, hogy varázslat történt. Nem mondtam semmit, csak mutattam. “Nem volt még korai? Biztos ez?” Ilyet csak a férfiak tudnak kérdezni. Egy nő érzi az első pillanattól. Így csak bólogattam, megöleltük egymást és hittel, bizalommal karon öltve tovább folyt az ábrándozás, most már együtt. Pál lesz vagy Ágnes? Ki mit fog szólni a hírhez? Fogjuk-e hárommal bírni? Szeretni fogják-e egymást a tesók? És így tovább éjszakába nyúlóan.

Életem egyik legboldogabb estéje volt, aminek évfordulóját magamban minden évben megünneplem.