2013. december archívum

13 évvel ezelőtt nagyon hideg volt. Hiába vettem fel sok-sok réteg ruhát, nem segített. Talán mert mindegyik darab fekete volt.

A karácsonyra szánt ajándékai, a melegítőnadrág és a festékkészlet a rejtekhelyen várta az ünnepi ruháját. Soha nem lettek aztán becsomagolva.

Ahogy múlik az idő, egyre inkább érzem a hiányát. Ahogy újra és újra eljön az adventi idő vége, egyre inkább fájnak az emlékek. Ahogy érek, egyre inkább tudom, mennyire fontos lenne így felnőtten egy Apa. Mennyire fontos lenne Ő.

De tudom, érzem, hogy velünk van, minden nap. Julcsi rajzos-festős ügyességében, Marci humorában, öcsém szemöldökében, a gyerekek zeneszeretetében és ritmusérzékében és van, hogy a tekintetükben. Ahogy múlnak az évek, a negyedik adventi gyertyaláng egyre inkább az Ő emlékének táncol.

Ma reggel elaludtunk. Így 30 percbe kellett beleférnie minden szokásosnak, plusz még Marci házijának befejezésének és Julcsi ünneplőszoknya öltögetésének is. Mondanom sem kell, higgadtan nem ment semmi. Kapkodós, ideges volt a készülődés, még észhez sem tért senki, kóvályogva próbáltuk tenni a dolgunkat. Az eredmény se lett tökéletes: gyerekek akkor indultak az iskolába, amikor már ott kellett volna lenniük, az ünneplő szoknya hiába lett megvarrva, a kopogós cipővel együtt itthon maradt, meg persze Marci matekházija is hiányzott. Gyorsan megbeszéltük, hogy ebben az esetben mi a teendő, meg hogy majd megyünk az ünnepségre, fejükbe húztam a sapkát, sálat a nyakukra és távpuszival útnak indítottam őket a szokásos “inkább késsetek el, minthogy valami baj érjen titeket” mondattal, és becsuktam mögöttük az ajtót. Apácskával együtt fellélegeztünk, és leültünk reggelizni, hogy aztán kezdődjön a napi teendők sora, míg aztán végre az oviban ülünk Palkó ünnepségén. Csöndben ettük a vajas kalácsot, most Ágit sem kellett evés közben szórakoztatni. Gondolatban az oviban jártam, milyen szeretetteljes az ünnepi gyertyagyújtás mindig, könnyeket csal a szemembe. Napokkal előbb elhozza a karácsony üzenetét, és kell is a lenyugvás, hogy aztán Szentestéig a véghajrát még kibírjuk testtel-lélekkel. Már elképzeltem, hogy Palkó hozza a fa alól az ajándékokat, megint meg kell vele beszélni, hogy azokat nem szabad hazahozni, azokkal majd ezentúl az oviban lehet játszani. Áginak is nagyon fog tetszeni a gyerekek között, tátott szájjal nézi majd idén már a díszes fenyőt. Olyan megható még a gyerekekkel minden, ők még hisznek a titkos csodában, az angyalok eljöttében, a rejtélyes ajándékozásban.

A nagy csöndben egyszer csak azt mondja Apácska, nem tudván, hogy én milyen magasságokban járok gondolatban:

– Tegnap találtam egy sajtot. A szobában.

Az áhítatból hatalmas sebességgel huppantam a gyerekes családok reális életébe, és akkora röhögésben (khm, tényleg az volt) törtem ki, hogy még Ági is csatlakozott. Légvételkor gyorsan megkérdeztem, hogy ugye nem Medve sajt – de igen -, egy következő légvételkor hogy ugye nem papír nélkül – de igen -, a következőkor meg hogy ugye nem a szőnyegen, – csak félig.

Ennyit akkor a nyugodt, felemelő ünnepi készülődésről…

elég csak követni a következő pontokat, még akkor is, ha vannak benne ilyen-olyan mélypontok:

1. Ébredés után csak tedd a dolgodat, akár bal lábbal az ágyról le, majd mosakodás, fejben a nap összeszedése, ha belefér a reggeli rutinon kívül, gyors mosógépindítás, az esti felmosás pótlása, elszórt játékok összeszedése, a nappali plédjének összehajtása.

2. Reggeli rutin teafőzéssel, tízórai csomagolásával, iskolatáskák ellenőrzésével, ébresztő puszikkal, fésüléssel, gyors szabály/vers/fogalom kikérdezéssel, majd további ébresztésekkel, öltöztetésekkel, reggeliztetésekkel.

3. Ahogy telik a reggel, gyűlnek a fejedben a napi teendők, az ébredés után összeszedettek mellé eszedbe jut, hogy ma már tényleg el kell indítanod a fehér mosást is, meg nem kellene elfelejteni a postára elvinni az elmaradt számlákat, de persze előtte jó lenne előkeresni azokat, aztán az éjjel mélyen alvó gondok is felébrednek, beindul a gépezet a megoldáskeresésre, legörbítve a vonásaidat.

4. Mindeközben az órára nézel, és látod ám, hogy ma megint csak a tízóraira értek oda az óvodába. Az ideges sietés és morcosság tettekben és az arckifejezésben megjelenik: szótlanul, csak fejben mérgelődéssel, szemöldökráncolás mellett már erősebben húzod meg a picúr csizmájának a cipőfűzőjét a kötéskor, és kezdesz siető mozdulatokkal kesztyűt keresni mindkettőnek, s tudatosan és nagy nehezen elnyomod magadban a rossz kedvednek és ideges sietésednek a kivetítését a gyerekekre.

5. Na ekkor, éppen ekkor, a lehető legjobbkor, odajön a gyermeked, de ezt te észre sem veszed, mert gondolataidban és a kisbakancs lábra adásában elvesztél, csak már azt, hogy puha tenyerével kezdi simogatni az arcodat, ránézel és látod a vigaszt adó mosolyát a gribedlijeivel. Kisimulnak a ráncaid, szétszaladnak a szájcsücskeid, felmelegszik hirtelen a szíved, s mire karjaid ölelésre tárnád felé, ott terem a kisebbik is, s hogy ő is adjon, na és le ne maradjon valami jóról és felemelőről, megérinti a másik arcodat, ahogy a testvérétől látta. Szimmetrikusan árad a szeretet, végigjárja a testemet, lelkemet.

6. Ilyenkor újra felébredsz, kisüt a nap, beragyog mindent, megállítja az óra mutatóit és elszunnyasztja a problémákat, és csak akkor fogja újra ébreszteni, amikor kész lesz a terv a megoldásra. És már csak azt veszed észre, hogy úton vagytok, úton az oviba, úton a boldogságba.

 

Valamikor a kilencvenes évek végén drága jó Rena barátnőmmel sétáltunk haza moziból. Az Evitát néztük meg, Madonnával címszerepben. Rena kéretlenül is elemezte a filmet, hogy micsoda szimbolikus volt az egész, főleg, ahogy Evita a lifttel a magasba, férje fölé emelkedett, és hogyan vette át a főszerepet az ország vezetésében. És hogy milyen katartikus élménye volt neki a történet kiteljesedése, mennyire megérte elmenni megnézni.

Ezek jutottak ma eszembe úgy hat körül. Mert ugyanúgy katarzist éltem át én is. Emelkedett hangulatba kerültem, úgy érzem, megváltozott az életem, ahhoz való viszonyulásom. Földöntúli öröm töltött el, ugyanis teljesen váratlanul, tervezetlenül – de talán ezért van ekkora hatása az egésznek rám -, kitakarítottam a konyhát.

Egy kissé prózainak tűnhet ez a fajta katarzis, de aki kicsit is empatikusan viseltetik felém, megért. A konyhatakarítás a háziasszonyok rémálma. Az apró kis tárolók lerakodása, a nagyobbak elemelése, egymásra kupacolása, hogy aztán utána letörölhessük a helyükön jobb esetben a port, rosszabb esetben a főzés gőzének és a pornak a keverékét. Szortírozni a zeg-zugokba rejtett majd-a-helyére-kerül-dolgokat, kidobni azokat a cuccokat, amelyeket még évekkel ezelőtt azért vettünk meg, mert különösen hasznosnak találtunk, de aztán nem használtuk azóta sem, maximum az ismerősöknek ajánlgatjuk, hogy így meg úgy mennyire nélkülözhetetlen. A sütőtakarításra normál esetben külön napot célszerű szánni, így jár az, aki a mindennapos használat után elhanyagolja az alapos lemosást.

No, de ma, lendületem  nem fogyván, meg sem álltam az első elégedett sóhajomig úgy hét körül. Lábam a sok helyben toporgástól leszakad, de az élmény kifejezhetetlen szavakban. Főleg, hogy két katarzis a katarzisban élményem is volt, amikor is az derült ki, hogy a gáztűzhely gombjai levehetők, külön-külön lemoshatók! A másik meg, hogy olyan műveletek, mint például a lámpabúra letakarítása vagy a hűtőszekrény félrehúzása – amelyek más alkalmakkor mindig elmaradtak, mert kifogytam a szuflából, az időből, a képességből, hogy egyszerre több dologra tudok koncentrálni, és másnapra hagytam, majd persze végleg elmaradt – szintén belefértek a napba.

Úgyhogy készülünk. Készülünk az Ünnepre, tisztítjuk házunkat, és közben gondolatban lelkünket is.