2014. január archívum

Régen volt Julka, mostanában többnyire Julcsi, vidámabb kedvemben nekem Julis, Julis-Maris, ha mérges vagyok, Júlia. Apácskának – nehezen írom le – Banya.
Én nem is tudom, mikor és hogyan lett abból a sötéthajú, vágott szemű babából ekkora és ilyen szép nagylány. Tavaly ilyenkor még az oviba vitte a szülinapi tortáját, egy hete pedig már megkapta első bizonyítványát is. Minden szép és jó benne.
Szereti az iskolát. A ceruzát még görcsösen fogja, szorítja a nyakánál, alig kap levegőt, csak hogy minél szebb betűket kanyarintson. Számolásnál a figyelmetlensége miatt szokott téveszteni, de most épp az a kedvenc tantárgya. Persze a rajz után. Gyönyörűen, színesen, kifejezően rajzol, kitölti a lapot. Minden rajzán szerepel a kunkori sugaras napocska, ami persze mosolyog. Amit nem szeret, mert nem tud rajzolni, az az emberalak.
Szereti a majonézt. Ha majonézes kenyér lenne naponta a tízórai, azt se bánná. Annál jobban csak a ‘finomit’ szereti, ahogy ő elnevezte. Ebbe beletartozik minden nasi, főleg az édes fajta. Most már le merem írni, hogy kisebb korában simán el lehetett volna csábítani és rabolni egy szem savanyúcukorral.
Ha látja, hogy rossz kedvem van, lesi, hol és miben segíthet. Megelőzi a kérésemet. Amúgy is gyakran jön és kérdezi, tud-e valamit segíteni a konyhában. Krumplit pucol, tojásfehérjét ver fel, paníroz. Viszont ha hívom és épp nincs kedve, no akkor megy a ‘NEM!’, meg a ‘Mindig én!’ A mosogatógép-kirakodásnál mindig ezt csinálja. Azt utálja. Tiszta anyja…
Sajnos nem zavarja a rendetlenség. Az asztala sokszor nem látszik a rajta szétszórt színesceruzáktól, telerajzolt kicsi és nagy cetliktől, kosárfonott, fa- és műanyagtárolóktól, papírlyukasztóktól és ollóktól. Viszont ha felhívom rá a figyelmét, gyorsan és szépen rendet rak, mindent eltakarít, többnyire besöpri a fiókba.
Szereti körülvenni magát a babáival és a plüssállataival. Lehetőleg mind a hatvannyolccal. Arra ügyel, hogy még melléjük férjen az ágyba.
Ha Apácska is olyan kedvében van, véget nem érő flörtölésbe kezdenek. Julcsi Apácska ölében nevetgél, viccesen társalognak.
Szerintem tanító néni lesz. Sokszor tanítja öccsét is erre-arra, összeadásra vagy görkorizni. Egyik nap felháborodva jött haza. Mondta, hogy neki kellett az egyik osztálytársának segítenie, ha lemaradt. Éreztem, hogy valójában ennek örül, és amikor rákérdeztem, kiderült, hogy tényleg: fülig futott a szája bólogatás közben.
Utálja a pókokat. A konyhában ezért nem ül a pókoktól veszélyeztetett fal melletti székre.
Amikor Ágival játszik, mintha magamat látnám. Ennél jobban nem másolhatná le a hanglejtésemet, hívogatásomat, hozzáértésemet. Mindig figyel rá, bátran rá lehet bízni.
Kedvenc játéka a baba, még mindig. Szárítók és székek közé és fölé plédeket feszít, csíptet és beköltözik a bunkiba. Viszi magával az épp aktuálisan szeretett babáját, no meg a különféle ajándéktáskákba vagy kosarába tett ezt-azt, és berendezi a lakhelyét.
Ha jó a téma, sok a mesélnivaló, mondja, mondja, mondja. Akár a telefonba is. Fél órán át. Tiszta anyja.
Sokszor mókamester és szeret szerepelni is. Szűk családi körben profin formázza meg az orvos, a tanár vagy akár a gonosz mostoha alakját. Aztán jókat nevet magán.
A legfőbb szeretetnyelve az ajándékozás. Még sokszor az is mindegy, hogy mit, csak adhasson. Ebből következik, hogy kapni is szeret. Azt azért már nem várja el, hogy a tesói szülinapján ő is kapjon valamit, de az első kérdései között van, hogy neki mikor is lesz a név- vagy a szülinapja.
A pörgős szoknya és kopogós cipő stabil kedvenc, de kezd nem mindegy lenni, mit vesz fel. A nagylányosodását jelzi, hogy már van közös fülbevalónk, sálunk és táskánk.
Sokszor elvarázsolt, mesevilágban él. Hisz a tündérekben, boszorkányokban, manókban, törpékben, óriásokban, sárkányokban és a ravasz rókában. Elképesztő a fantáziája. Éppúgy, mint a memóriája. Mindenféle különösebb emlékeztetőjel nélkül visszaidézi, hogy 4 éve hol vettem a pénztárcámat, mit mondott a portás néni a tavalyelőtti nyaraláskor és hogy hova tettem tavaly karácsonykor az ajtódíszt.
8 éve ilyenkor utoljára feküdtem le a születése előtt aludni. Már nagyon vártam Őt. A hosszú, hideg januárt azóta az ő születésnapja teszi boldoggá.

Egy ajándék legyen olyan, aminek örül az ünnepelt. Az sem baj, ha a szülei is örülnek neki. No meg az sem, ha az ajándékozónak is hasznára válik.

Marci szeretett olvasni. Megtanulta a betűket és olvasott. Vicceket, a megyei lap Garfield képregényeit, fiús kísérletezős könyveket. Aztán beiratkozott az osztályfőnöke segítségével az iskola könyvtárába, és hetente hozta-vitte, olvasta a könyveket. Nem mondom, hogy több száz oldalas regényeket, de rendszeresen olvasott. Aztán jött az első kötelező olvasmány. Azóta hiába próbáltam rábeszélni a félbehagyott jutalomkönyvre, meg a barátjától kölcsönkapott regényre tele képekkel.
Ez az állapot így tovább nem maradhat, éppen elég lesz majd, ha kamaszkorában keres magának valami “menőbb” elfoglaltságot az olvasás helyett. Így egyik este feltűnően félrevontam a többiektől, hogy érezze, amit mondani fogok neki, az csakis rá, az elsőszülöttünkre tartozik.
– Figyelj, Marci! – néztem mélyen a szemébe. – Nemsokára itt van Julcsi szülinapja. Elsős lett, megtanult olvasni, és valami ehhez méltó ajándékra gondoltam, amit te adhatnál neki.
Összeráncolta szemöldökét és kérdőn nézett rám.
– Arra gondoltam, hogy mivel te vagy a bátyja, a nagyfiú, aki már sok könyvet elolvasott, tagja vagy a könyvtárnak is, Julcsi meg talán még azt sem tudja, hogy hol van, szóval szerintem nagyon örülne, hogy elvinnéd oda és segítenél neki beiratkozni. Aztán a polcokon megmutathatnád, honnan szoktad azokat az olvasólétrás könyveket választani, azokat te is nagyon szeretted, biztosan neki is tetszeni fog.
Az első reakciója természetesen a kiskamaszos “jaj, neee”, “nem akaroooom” volt. De tudtam, hogy ez csak a felszín, és alatta már elképzelte, hogy igenis büszkén fogja felkísérni a könyvtárba a húgát. Így aztán nem kezdtem rábeszélni, hanem rövidre zárva azt mondtam neki, hogy nézze meg a faliújságon a könyvtári nyitva tartást.
Másnap mindketten nagy örömmel, büszkén jöttek haza, mutatták a kölcsönzött könyveket, és azóta takarodó után többször kell rájuk nyitnunk az ajtót, hogy aznapra már hagyják abba az olvasást.
Nem hiába, ha célt akarunk érni, tudnunk kell, hogyan és mikor tálalunk a férfiaknak dolgokat, akár 10, akár 37 évesről van szó.

Túlvagyunk a gyógyszer beadásán, volt borogatás, egész testre, vártam egy kicsit, hogy mindez hadd dolgozzon. Most bent a lázmérő. Megint. Várom, hogy vajon most píty-píty lesz, jelezve a csak hőemelkedést, vagy pipipity-pipipity. Hosszú ideje bent van már, biztos lelassult már a felfelé számolás. Türelmetlen vagyok, de nyugtatom magam, hogy lehetetlen, hogy már harmadik napja ennyire nehéz legyen lehúzni a lázat. Mikor jelez már? Ő is néz rám, szintén türelmetlenül, várja, hogy kivegyem a lázmérőt és újra kényelmes pózban feküdhessen. Még semmi! Az nem lehet, hogy megint kitartóan kússzon felfelé az a szám, még mindig… Na most már nem bírom, azt a maradék egy-két tizedet hozzáadom majd. Kiveszem és…. Elfelejtettem bekapcsolni a hőmérőt…

A teljesség igénye kedvéért: akkor csak hőemelkedése volt.

Kicsi Palkó beteg. Talán még soha nem volt ennyire. És éppen aznap hajnalban lett lázas, amikor szülinapi zsúrra várták őt is. Nagyon csalódott volt. De ő még betegen is meg tud mosolyogtatni, pedig a szívem szakad meg érte, amikor lázálmában halkan és artikulálatlanul motyog, amikor kitartóan és hősiesen fekszik és várja, hogy jobb legyen. Megmosolyogtatott, amikor aznap délelőtt folyamán kezdte bizonygatni, hogy ő már nem is beteg és ott a helye a vendégek között. Homlokára tapasztotta a tenyerét, szemeit forgatta, erősen koncentrált, hogy meg tudja állapítani:
– Hideg a homlokom, nem vagyok lázas! -, aztán folytatta – a hasam is nem fáááj, és a fejem is nem fáj.
Aztán megfogott a kiflijéből egy darabot és felhívta a figyelmemet, hogy most azt be fogja kapni. Alig forgatta meg egyszer a szájában, már közölte is nagy boldogan:
– Látod, anya, nem hányok!
Mindeközben a közelgő láztól csillogtak a szemei, látszott rajta, hogy a hajnali rosszulléttől elesett.
Telt-múlt a délelőtt. Fokozott figyelmet fordítottunk arra, hogy Palkó úgy köhögjön, tüsszentsen, beszéljen, hogy ne legyen az a testvérei egészségét is veszélyeztető. Persze ő tervezte az ajándékát, amit vinni fog az ünnepeltnek, hiába mondtuk el, hogy ő sajnos egy másik alkalommal tudja csak megköszönteni. Még az ajándékozás módját is akkurátusan végiggondolta, a végén kibökte:
– Anya, én majd nem adok puszit L-nek, hanem csak megölelem – és látszott rajta, hogy nagyon elégedett az ötletével.
A délután aztán nagyon csöndesen zajlott. A két nagy elment, a két kicsi aludt. Végül semmiféle csalódott sírást nem produkált. Érezte a határait. Mindezt a négy éves kicsi Palkónk.

Ma este volt egy pillanat, amikor elképzeltem: egy kívülálló szemlélő mit láthat és érezhet, amikor este a már csukott zsalugáter rései között bekukucskál. Nos, akkor döntöttem el, hogy azt a pillanatot megörökítem. Ahogy a kukkoló is lélegzetét visszafojtva nézi megfigyelése tárgyát, én sem győztem a nevetésemet visszafogni, nehogy elillanjon a pillanat varázsa. Lusta voltam a fényképezőgépért felállni és azzal is megzavarni az életképet, így raktároztam magamban, és most megpróbálom leírni.
Alig vártam, hogy Marci végezzen a házival, és a már rég tervezett furulyaórát megtartsam Julcsinak. Így amikor kijött a “kész van” végszóval a szobából, könyveit a táskájába csapva, hívtam is Julcsit a nappaliba, kezemben a két furulyával. Julcsi lábáról lekerült így a görkorcsolya, – igen, igen, a téli tavasz előhívta azt, és mivel a kinti viszonyok mégiscsak behatároltak a használatára, idebent gurult tovább rajta, – Marci elkérte, és életében másodszor készült arra, hogy 8 keréken fog a bútorok között szlalomozni.
Palkó még tavaly kapott egy saját egysorosat, és a lelkes, ügyes és profi nővérét látva a hét elején neki is lett mersze felvenni, és hihetetlen gyorsasággal és bátorsággal elértük, hogy már nem kell a kezét fogni.
Julcsit a mesemondó versenyen való szerepléséért megleptük egy furulyával, igaz, a meséje a körtemuzsikáról szólt, de azzal többet nem tudnánk kezdeni, csak nézegetni és hamis hangokat kicsalni belőle. Még kisiskolásként szerzett furulyatudományomat szívesen használom és adnék belőle Julcsinak is, így már jó régóta tervezem az első furulyaórát. Áginak az angyalok hoztak egy pici színes pikulát, éppen azért, hogy majd zenélés közben ne akarja elcsalni a mienket.
Az életkép: huszadszor furulyázom a Süss fel napot, Julcsi vagy utánam vagy velem, mindenesetre a hangszerbe egyenetlen erősséggel fújt, minden hamis és nem hamis hangnak nagy hahotával örül, és mondogatja, hogy ez nagyon vicces. Ami aztán igazán vicces, hogy Ági a fenekét rázva fújja a saját furulyáját, jó erősen és jó hamisan, majd még menetelni is kezd hozzá. Marci ide-oda gurul, illetve csetlik-botlik, hangosan röhög magán, esik, ha kell, ha nem, nem számít, hogy fáj, ha összetörik mindene, ő csak röhög, leginkább akkor, amikor a babzsák közel és abba fejét fúrva huppan bele, a különbség annyi, hogy a nevetést tompítják a hungarocellgolyók. Palkó is megjelenik, ő még óvatosan, de büszkén mutatja, hogyan tud kerekeken gurulni, na de nem ám ilyen simán, ahogy ezt írom, hanem: a két lába egyre inkább távolodik egymástól, ő koncentrál, és amikor már akkora a terpesze, hogy nem bírja tovább, térdre zuppan és várja a dicséretet. Mindezek mellett Apácska készül a nyári Metallica-koncertre és szól a háttérben a Sad But True.
Na ez volt az a helyzet, amikor eldöntöttem, hogy megőrzöm a pillanatot emlékbe. Egy leheletnyi fantázia kell már csak ahhoz, hogy a csetlő-botló meg a zenebohócok köré zsonglőröket, föléjük meg a kifeszített kötélre egyensúlyozó táncosokat képzeljünk, a háttérben kísér a fúvószenekar, körös-körül pedig tapssal tombol a közönség. Mennyit kérhetnénk belépőnek?