Két hét téli szünet után, az új évben újra iskolában és óvodában vannak a gyerekeink. Nem mondom, hogy zökkenőmentesek voltak a héten a reggelek, de igazából sosem azok. Az iskolások részéről még egy leheletnyi lelkesedést is megfigyeltem a reggeli készülődés során. Már akkor a konyhába értek felöltözve, amikor a reggeli még kész sem volt.

Palkót szinte mindegyik nap ébreszteni kellett. Annyira mélyen aludt Ágicával együtt, hogy nem volt szívem előbb kelteni, csak akkor, amikor már az a fogadalmam, hogy nem késünk el idén sosem, már rég megdőlni látszott. Még persze volt melléjük bújás is, mert az ágymeleg gyerekpocit muszáj megcsikizni. Aztán kisebb-nagyobb sürgetések során sikerült az oviba érnünk, természetesen legtöbbször már tízórai közben.

Palkó első nap sírdogált is. Hosszú is volt a két hét, viszont az ébredés és oviba érés közötti idő rövid. Nehéz volt ott hagynom. A további napokon pedig egy-két dolgot megígért átöltözés közben.

– Ma nem fogok sírni! – mondta mosolyogva, és a fülig érő szája még a hétfői sírásának a komolyságát is megkérdőjelezte, vagy legalábbis azt lehetett kiérezni belőle, hogy megbánta, hogy előző nap elpityeredett.

– Ma két perc alatt elalszom! – határozta el második nap. Arany szívem, gondoltam, a téli szünet alatt egyszer sem aludt egy jóízűt az ágyikójában. Mert ugye itthon tart attól, hogy amíg alszik, világmegváltó történésekről marad le. Így aztán az jutott az eszembe, hogy igenis ő is érzi, hogy az a délutáni egy órás szieszta hiányzik neki, és örül az ovisnak, amikor a társai ugyanúgy alszanak, tehát kizárt, hogy bármi olyan történjen, ami aztán az ő életéből hiányozna az alvás miatt.

– Ma nem fogok verekedni! – jelentette ki csütörtökön határozottan és mosolyogva. A vigyorgó gribedlik akkor fagytak le az arcáról, amikor meglátta a felszaladó szemöldökeimet. Látszott, hogy ott azonnal visszaszippantaná az előbbi mondatát.
– Mert szoktál?
A szokásos csücsörítős szájával megbánóan kezdte magyarázni, hogy hát a M. elvette az autót tőle, amivel játszott, pedig nála volt előbb. Kis bárányszemei megerősítették a mondandójának célját, értsem és sajnáljam meg a kisfiamat. Miközben már az ovis benti szandálját csatoltam, röviden elmondtam, hogy az ilyen eseteket hogyan máshogyan illene elintézni, majd hozzátettem, hogy szeretnék majd erről az óvó nénivel is beszélni. Innentől kezdve heves búcsúzkodásba kezdett, hogy “anya, nem kell ám a csoportszobáig kísérni”, meg hogy “az ablakból majd integetek” és nyújtotta nyakát puszira csücsörítve a száját. Mintha ezzel az óvó nénivel való találkozásnak az egyetlen, utolsó lehetőségét hessegetné el. Nem győztem magamban vigyorogni.

Aznap sikerült elhalasztani a verekedős eset kibeszélését, másnap azonban rákérdeztem. Megnyugtattak, hogy nem volt semmi komoly, sőt, egészen mindennapos, az jó, ha a gyerekek kiállnak magukért ilyen mértékben.

Mindenesetre újfent bebizonyosodott, hogy Palkó teljesen más, mint a bátyja.

a


Hozzászólás írása