Ma este volt egy pillanat, amikor elképzeltem: egy kívülálló szemlélő mit láthat és érezhet, amikor este a már csukott zsalugáter rései között bekukucskál. Nos, akkor döntöttem el, hogy azt a pillanatot megörökítem. Ahogy a kukkoló is lélegzetét visszafojtva nézi megfigyelése tárgyát, én sem győztem a nevetésemet visszafogni, nehogy elillanjon a pillanat varázsa. Lusta voltam a fényképezőgépért felállni és azzal is megzavarni az életképet, így raktároztam magamban, és most megpróbálom leírni.
Alig vártam, hogy Marci végezzen a házival, és a már rég tervezett furulyaórát megtartsam Julcsinak. Így amikor kijött a “kész van” végszóval a szobából, könyveit a táskájába csapva, hívtam is Julcsit a nappaliba, kezemben a két furulyával. Julcsi lábáról lekerült így a görkorcsolya, – igen, igen, a téli tavasz előhívta azt, és mivel a kinti viszonyok mégiscsak behatároltak a használatára, idebent gurult tovább rajta, – Marci elkérte, és életében másodszor készült arra, hogy 8 keréken fog a bútorok között szlalomozni.
Palkó még tavaly kapott egy saját egysorosat, és a lelkes, ügyes és profi nővérét látva a hét elején neki is lett mersze felvenni, és hihetetlen gyorsasággal és bátorsággal elértük, hogy már nem kell a kezét fogni.
Julcsit a mesemondó versenyen való szerepléséért megleptük egy furulyával, igaz, a meséje a körtemuzsikáról szólt, de azzal többet nem tudnánk kezdeni, csak nézegetni és hamis hangokat kicsalni belőle. Még kisiskolásként szerzett furulyatudományomat szívesen használom és adnék belőle Julcsinak is, így már jó régóta tervezem az első furulyaórát. Áginak az angyalok hoztak egy pici színes pikulát, éppen azért, hogy majd zenélés közben ne akarja elcsalni a mienket.
Az életkép: huszadszor furulyázom a Süss fel napot, Julcsi vagy utánam vagy velem, mindenesetre a hangszerbe egyenetlen erősséggel fújt, minden hamis és nem hamis hangnak nagy hahotával örül, és mondogatja, hogy ez nagyon vicces. Ami aztán igazán vicces, hogy Ági a fenekét rázva fújja a saját furulyáját, jó erősen és jó hamisan, majd még menetelni is kezd hozzá. Marci ide-oda gurul, illetve csetlik-botlik, hangosan röhög magán, esik, ha kell, ha nem, nem számít, hogy fáj, ha összetörik mindene, ő csak röhög, leginkább akkor, amikor a babzsák közel és abba fejét fúrva huppan bele, a különbség annyi, hogy a nevetést tompítják a hungarocellgolyók. Palkó is megjelenik, ő még óvatosan, de büszkén mutatja, hogyan tud kerekeken gurulni, na de nem ám ilyen simán, ahogy ezt írom, hanem: a két lába egyre inkább távolodik egymástól, ő koncentrál, és amikor már akkora a terpesze, hogy nem bírja tovább, térdre zuppan és várja a dicséretet. Mindezek mellett Apácska készül a nyári Metallica-koncertre és szól a háttérben a Sad But True.
Na ez volt az a helyzet, amikor eldöntöttem, hogy megőrzöm a pillanatot emlékbe. Egy leheletnyi fantázia kell már csak ahhoz, hogy a csetlő-botló meg a zenebohócok köré zsonglőröket, föléjük meg a kifeszített kötélre egyensúlyozó táncosokat képzeljünk, a háttérben kísér a fúvószenekar, körös-körül pedig tapssal tombol a közönség. Mennyit kérhetnénk belépőnek?

a


2 hozzászólás ehhez “Csak egy hétköznapi este”

Hozzászólás írása