Kicsi Palkó beteg. Talán még soha nem volt ennyire. És éppen aznap hajnalban lett lázas, amikor szülinapi zsúrra várták őt is. Nagyon csalódott volt. De ő még betegen is meg tud mosolyogtatni, pedig a szívem szakad meg érte, amikor lázálmában halkan és artikulálatlanul motyog, amikor kitartóan és hősiesen fekszik és várja, hogy jobb legyen. Megmosolyogtatott, amikor aznap délelőtt folyamán kezdte bizonygatni, hogy ő már nem is beteg és ott a helye a vendégek között. Homlokára tapasztotta a tenyerét, szemeit forgatta, erősen koncentrált, hogy meg tudja állapítani:
– Hideg a homlokom, nem vagyok lázas! -, aztán folytatta – a hasam is nem fáááj, és a fejem is nem fáj.
Aztán megfogott a kiflijéből egy darabot és felhívta a figyelmemet, hogy most azt be fogja kapni. Alig forgatta meg egyszer a szájában, már közölte is nagy boldogan:
– Látod, anya, nem hányok!
Mindeközben a közelgő láztól csillogtak a szemei, látszott rajta, hogy a hajnali rosszulléttől elesett.
Telt-múlt a délelőtt. Fokozott figyelmet fordítottunk arra, hogy Palkó úgy köhögjön, tüsszentsen, beszéljen, hogy ne legyen az a testvérei egészségét is veszélyeztető. Persze ő tervezte az ajándékát, amit vinni fog az ünnepeltnek, hiába mondtuk el, hogy ő sajnos egy másik alkalommal tudja csak megköszönteni. Még az ajándékozás módját is akkurátusan végiggondolta, a végén kibökte:
– Anya, én majd nem adok puszit L-nek, hanem csak megölelem – és látszott rajta, hogy nagyon elégedett az ötletével.
A délután aztán nagyon csöndesen zajlott. A két nagy elment, a két kicsi aludt. Végül semmiféle csalódott sírást nem produkált. Érezte a határait. Mindezt a négy éves kicsi Palkónk.

a


Hozzászólás írása