2014. január archívum

Reggel ébresztettem a két kicsit. Meg voltak számlálva a perceink, lassan már indulni kellett volna az oviba, de nem volt szívem előbb betenni a Kolompos ébresztő cédéjét. Szeretem, mikor mosolyogva ébrednek, alig van kivétel. Palkó ilyenkor bármire hajlandó, bár biztos vagyok benne, hogy még sunyna egyet velem összebújva, a karomat simizve. (Igen, mert ő úgy szokott elaludni, hogy ő simiz minket, nem mi őt.)
Hajlandó például kisbaba lenni, pedig ő mindig nagyfiú akar lenni, mint a bátyja, hogy jó legyen rá a pulcsija meg a csukája, de ilyenkor engedi öltöztetni magát. Ezt szoktam tőle kérni, mert akár két legyet is üthetek vele egy csapásra. A féltékenységét csillapíthatom, ő is megkapja a segítséget a pólóba bújásnál, no meg öltöztetve pillanatok alatt kész van. Megjegyzem, hogy oviba már úgy került, hogy nagyon ügyesen vetkőzött és öltözött egyedül, nem félek a visszaeséstől.
Hajlandó ezen túl még versenyre is. Pedig nem szeretem versenyeztetni őket, inkább az óra mutatója legyen az ellenfelük, de két gyereknél idő szűkében egyazon cselekvésnél adott a versenyhelyzet. Én öltöztetem Ágit, ő öltözik maga. Tegnap így történt.
– Palkó, no nézzük, ki lesz készen előbb – dobtam fel a labdát, és mire Ágihoz értem, az alsónadrág rajta volt.
– Hú, gyerünk, Ági, gyorsan le a pelust! – sürgettem valójában magamat és titkon örültem, hogy milyen jól sikerült ezennel a gyorsítás a versennyel. Ezért folytattam is, hogy “juj, Palkó nyer, siessünk”, “aztamindenit, milyen ügyes ez a Palkó”, meg hogy “majd a pulcsinál behozzuk a hátrányt”.
Aztán amikor a pólóba bújt bele, hirtelen leállt a gyors mozdulatokkal, leejtette a kezeit az ölébe és azt mondta:
– Na jó, engedlek titeket nyerni.
Túl jól játszottam a vesztes kétségbeesett, ugyanakkor még bizakodó szerepét…

a

Nem tudom, hogy van-e olyan gyermeklélek-kutató, pszichológus, óvó néni, meseíró, anyuka, aki a következőkön nem csodálkozik el.
Julcsi (18 nap híján 8 éves)
– Anya, egyszer valamikor azt gondoltam, hogy a szemünk egy tó, és ha sírunk, akkor fogy ki belőle a víz. Minél többet sírunk, annál kevesebb víz lesz benne és annál kisebb lesz a szemünk. És amikor kifogy a víz belőle, akkor nem lesz szemünk.
A döbbenet miatt nem jutottam el addig, hogy a valóságot elmagyarázzam a könnymirigyről, a kivezető csatornájáról és társairól. Talán nem is baj. Julcsi kapcsán mindig is meg voltam győződve, hogy mesevilágban él.

a

Két hét téli szünet után, az új évben újra iskolában és óvodában vannak a gyerekeink. Nem mondom, hogy zökkenőmentesek voltak a héten a reggelek, de igazából sosem azok. Az iskolások részéről még egy leheletnyi lelkesedést is megfigyeltem a reggeli készülődés során. Már akkor a konyhába értek felöltözve, amikor a reggeli még kész sem volt.

Palkót szinte mindegyik nap ébreszteni kellett. Annyira mélyen aludt Ágicával együtt, hogy nem volt szívem előbb kelteni, csak akkor, amikor már az a fogadalmam, hogy nem késünk el idén sosem, már rég megdőlni látszott. Még persze volt melléjük bújás is, mert az ágymeleg gyerekpocit muszáj megcsikizni. Aztán kisebb-nagyobb sürgetések során sikerült az oviba érnünk, természetesen legtöbbször már tízórai közben.

Palkó első nap sírdogált is. Hosszú is volt a két hét, viszont az ébredés és oviba érés közötti idő rövid. Nehéz volt ott hagynom. A további napokon pedig egy-két dolgot megígért átöltözés közben.

– Ma nem fogok sírni! – mondta mosolyogva, és a fülig érő szája még a hétfői sírásának a komolyságát is megkérdőjelezte, vagy legalábbis azt lehetett kiérezni belőle, hogy megbánta, hogy előző nap elpityeredett.

– Ma két perc alatt elalszom! – határozta el második nap. Arany szívem, gondoltam, a téli szünet alatt egyszer sem aludt egy jóízűt az ágyikójában. Mert ugye itthon tart attól, hogy amíg alszik, világmegváltó történésekről marad le. Így aztán az jutott az eszembe, hogy igenis ő is érzi, hogy az a délutáni egy órás szieszta hiányzik neki, és örül az ovisnak, amikor a társai ugyanúgy alszanak, tehát kizárt, hogy bármi olyan történjen, ami aztán az ő életéből hiányozna az alvás miatt.

– Ma nem fogok verekedni! – jelentette ki csütörtökön határozottan és mosolyogva. A vigyorgó gribedlik akkor fagytak le az arcáról, amikor meglátta a felszaladó szemöldökeimet. Látszott, hogy ott azonnal visszaszippantaná az előbbi mondatát.
– Mert szoktál?
A szokásos csücsörítős szájával megbánóan kezdte magyarázni, hogy hát a M. elvette az autót tőle, amivel játszott, pedig nála volt előbb. Kis bárányszemei megerősítették a mondandójának célját, értsem és sajnáljam meg a kisfiamat. Miközben már az ovis benti szandálját csatoltam, röviden elmondtam, hogy az ilyen eseteket hogyan máshogyan illene elintézni, majd hozzátettem, hogy szeretnék majd erről az óvó nénivel is beszélni. Innentől kezdve heves búcsúzkodásba kezdett, hogy “anya, nem kell ám a csoportszobáig kísérni”, meg hogy “az ablakból majd integetek” és nyújtotta nyakát puszira csücsörítve a száját. Mintha ezzel az óvó nénivel való találkozásnak az egyetlen, utolsó lehetőségét hessegetné el. Nem győztem magamban vigyorogni.

Aznap sikerült elhalasztani a verekedős eset kibeszélését, másnap azonban rákérdeztem. Megnyugtattak, hogy nem volt semmi komoly, sőt, egészen mindennapos, az jó, ha a gyerekek kiállnak magukért ilyen mértékben.

Mindenesetre újfent bebizonyosodott, hogy Palkó teljesen más, mint a bátyja.

a

Na nem ünnepélyesen, de még kimondottan sem. Csak úgy magamban.
Megfogadom, hogy
– nem akarok fogyni. De hízni sem. A mínuszkilók lesznek a bónusz.
– hazaérve valahonnan a játékra kiéhezett Kiflinek mindig elrúgom az orrával elém pöckölt labdáját.
– nem hagyok törölgetőruhát és műanyag edényt közel a gáztűzhely égő lángjához.
– elszámolok 10-ig mindig az azt megkívánó helyzetekben.
– 20-ig számolok azokban a helyzetekben, amelyekben tavaly 10-ig számoltam, és nem jött be.
– nem kések soha sehonnan, ööö, akarom mondani igyekszem nem elkésni sehonnan
– esténként előkészítem másnapra mindenkinek a ruháit alsóneműtől kezdve övön keresztül kesztyűig mindent, letakarítom vagy letakaríttatom a cipőket és kivasalom a tornapólót, felforralom a tejet a reggeli kakaóhoz, aláírom a tájékoztatókat, összeszedem a feladandó számlákat.
– nem maradok ébren éjfélnél tovább. Ha mégis, a másnapi fáradtság azt kívánja, hogy sok helyzetben legalább 30-ig számoljak el.
És mindezt majd holnaptól.

Az év minden egyes napján nagyjából tudható, hogy körülbelül mivel foglalatoskodunk aznap, mire készülünk, mit zárunk le, milyen időszakban vagyunk benne.

A huszonkilencedikékről elsősorban az jut eszembe, hogy hónap vége. Abban a bizonyos évben abból a bizonyos hónapból nem lesz már több soha. Január 29-én már biztos, hogy Julcsi születésnapi tortájának receptjét készítem elő, és az ajándékát csomagoljuk. Ez az ünnep, meg persze most már Ági névnapja azok, amik a karácsony utáni két hosszú téli hónapot még kibírhatóvá teszik.

Február 29-én, már ha van ilyen az évben, elsőre biztosan az unokahúgom jut eszembe, aki ezen a napon végre 3 év után újra ténylegesen meg tudja ünnepelni a szülinapját. Másodsorban az, hogy másnap már tavasz van.

Március 29-én lehet, épp a téli ruhákat teszem el a jobb idő reményében a szekrény legfelső polcára, aztán persze másnap újra elő kell venni, mert az időjárás megviccel.

Április 29-én  Áginkat köszönti a család, az ajándékaival ismerkedünk és rendet rakok a szülinapi mulatság után.

Május 29-én már kilógunk a tanévből, kezd egyértelművé válni, melyik iskolásunk miből hányast hoz a bizonyítványban, és megcsap a nyári szabadság szele.

Június huszonkilencedikéken reménnyel telve kezdjük a nyarat, rég nem látott barátokat látogatunk majd, megfogadom, hogy azon a nyáron tíz kilóval több barackból készítek lekvárt.

Július huszonkilencedikén gyorsan beiktatom a nyár elején tervezett programokat augusztusba, és észreveszem, hogy megint jó lenne, ha 40 napból állna egy hónap.

Augusztus 29-én épp még egy utolsó pót-postairont veszek a papírboltban, és próbálok időt szakítani végre a könyvek bekötésére.

Szeptember 29-én mindig eszembe jut, hogy huszoniksz évvel ezelőtt Fegyveres Erők Napján kirándultunk és számháborúztunk a felpéci ősborókásban. Mostanában ezen a napon a búcsús körhinta és céllövöldés mellett haladok el, és hallgatom a gyerekek lelkes készülődését a Szent Mihály napi dodzsemezésre.

Október 29-én koszorúkat és mécseseket veszek és élvezem az őszi szünet reggeli szabadságát.

November 29-én már áhítattal gyújtjuk az adventi koszorú első gyertyáját, gyűjtöm az apró ötleteket kézműveskedésre.

December 29-én virslit választunk a boltban az óévbúcsúztatóhoz, és ezentúl lehet, hogy egy közös családi színházi programra megyünk mindig, mert 2013-ban mindenkinek tetszett a János vitéz, Áginak meg az, hogy a Mamával lehetett.
Hosszú bevezető után elértem a mondandóm lényegéhez. A tapshoz. Nekem már a függöny első széthúzása közben eszembe jut, hogy a végén mennyire jó lesz megköszönni így a színészek munkáját. A darab közepétől már azon gondolkodom, hogy majd hányszor lesz a heves tapsviharból vastaps, csinálnak-e valami vicceset a színészek. És persze mindig elérkezünk az előadás végéhez, választ kapok a kérdéseimre, könnyeket a szemembe, mert igen, még mindeközben meg is tudok hatódni. Hogy miért is, azon december 29-én gondolkodtam el először. Mert jó adni. A tapssal valójában megajándékozzuk a színészeket. Ráadásul a több száz nézőtársunkkal közösen, összhangban. Hát ezért.