2014. február archívum

Mostanában úgy érzem magam, mint egy kisgyermek a játszótéren, akinek már jelezte az anyukája, hogy öt csúszdázás után indulnak haza, mert ebédidő van. Erre ő sóhajt egyet, talán azt is gondolja, hogy úgyis kiharcol még legalább hármat az ötön felül, de így is, úgy is érzi, hogy vége a játéknak, várja otthon a spenót, úgyhogy még sikít is egyet az utolsó csúszások mellé.

Vagy mint a boldog nászutas, akinek a két hét görög tengerpartból az utolsó nap kezdett pörögni és kimegy az apartman erkélyére, nagyot szippant a strand felől érkező szellőből, majd bemegy és csomagol a szürke hétkönapokra, a fürdőruháját még egy utolsó mártózásra elöl hagyva.

Vagy akár a fáradt munkásember, aki a kora reggeli vonaton hirtelen megébredve örömmel állapítja meg, hogy még egy megállónyit sunyhat, mielőtt le kell szállnia, hogy kezdődhessen az építkezésen egy újabb robotoló nap.

Számomra a boldog és dolgos családalapítós évekből telt le a nagyja. Tíz év jól bejáratott napi és évrendekkel, megszokott és kizárólagos női szerepekkel, rutinosan ismétlődő feladatokkal. Jó volt. Sóhajtok, készülök az Ismeretlenre, egy más napirendre, új szerepre, idegen, plusz feladatokra.

Talán jólesik majd a spenót a totyogónak, ha lesz aztán túró rudi is. Az ifjú házasoknak meg a szürke hétkönapok is édesek lesznek kettecskén. A robotoló nap végén a munkás is elégedetten térhet haza a családjához.

Jó lesz az, jó.

Már lassan három hetes, 50 centi és 2,5 kiló. Sötétbarna, sűrű hajjal született, éppúgy, mint Julcsi. Anna – ahogy becézzük – örömöt hozott a családba, mint minden újszülött. Ott van köztünk vacsora közben, az esti pusziosztásnál kézben várja a neki járót, napközben pedig csak nézi, nézi a gyerekeket, élvezi a társaságot. Ha anyukája nélkül marad, tágra nyílt szemekkel várja haza.

Anna sajnos most beteg. Nem szereti a gyógyító szirupot bevenni, először meg kell nyugtatni, aztán lehet próbálkozni újra a beadásával. Sokat alszik, így ma egész nap pizsamában és hálózsákban van. Reméljük, hamar meggyógyul.

Julcsi, ahogy megjön az iskolából, gyors kabát- és cipőledobás után rögtön kézbe veszi kislányát. Most már nem sír este, ha arra gondol, hogy a délelőtti iskolai órák erejéig egyedül hagyja Annát. Elmagyaráztam neki, hogy én ugyanúgy itt vagyok vele és vigyázok rá, mint ő; amikor nekem akad más dolgom, én sem kesergek azon, mi lesz velük, amíg én nem leszek itthon – ahogy én megbízom Apácskában vagy valamelyik Mamában, ő is megbízhat bennem.

Nagy hatást tud kiváltani egy újszülött méretű játékbaba. Könnyedén kelti egy valódi kisember illúzióját, és rögtön kiváltja a gondoskodás ösztönét, amint kézbe kerül. Nemcsak megfogjuk, hanem az alkarunkra fektetjük, tartjuk a fejét és mosolygunk rá. Szép lassan, gondosan fektetjük az ágyába. Mindig fejben tartjuk (legalábbis mi nők, Julcsi és én), hogy épp hol fekszik, pisszegünk, ha alszik. A közös étkezéseknél természetesen ő is ott van családtagként. Öltöztetéskor óvatosan húzzuk a body-t a fejére, vigyázunk, ne húzzuk a haját a sapka megkötésekor. Komolyan meg szoktuk beszélni, mikor szoptatta Julcsi utoljára és hogy nem kell-e még pelenkát cserélnie. Mélyebb beleéléssel könnyen kapjuk azon magunkat, hogy gügyögünk neki, beszélünk hozzá.

Amikor megérkezett hozzánk, gondolkodtunk, milyen ruhát adunk rá. Lehoztuk a padlásról Ágiról félrerakott rugdalózókat és kombidresszeket. Próbálás után mondtam Apácskának, hogy a legkisebb ruháink is nagyok rá, venni kell neki.

– Úgyis gyorsan bele fog nőni! – vágta volna rá Apácska, ha el nem neveti magát, mert észbe kapott, hogy ez ezzel a csodás játék-csecsemőbabával nem fog megtörténni.

Ő a mi legkisebbünk jelenleg, az ötödik gyerekünk. Vagy első unokánk?

Autóval tartunk az orvos felé, vezetek, Marci, Palkó és Ági hátul. Beszélgetünk. Mi lesz a doktor néninél, kitől kérjük el a házit, Palkó hármat alszik és már mehet is oviba. Erről Marcinak eszébe jutott egy kevésbé fontos és ugyanolyan kevésbé magasztos téma:
– Én az óvodában összesen egyszer kakiltam nagyvécéztem.
Elnevetem magamat, hátrapillantok a tükörben.
– Igen, csak egyszer! – replikázik Palkó.
– Jaj, Palkó, én nagyvécéztem egyszer – igazítja helyre Marci az ilyenkor kukának nézett öccsét.
Nagy csönd, jó pár másodpercig. Épp kérdezni akartam, hogy miért nem szerettek vécére járni az oviban, amikor Palkó döbbent, csodálkozó hangon kérdezi:
– Marci, te is voltál óvodás?!?!

Az előbbi csöndben igazán hallhattam volna Palkó agyi fogaskerekeinek a gyorsuló forgását. Azt teljesen magam elé tudtam képzelni, ahogy lassan, merev tekintettel Marci felé fordítja  a fejét, és hitetlenkedve felteszi a kérdést.

 

Miért magas egy anya telefonszámlája? Háromszor annyi, mint egy apáé? 67 sms? Hogy a csudába?

A lánykának szülinapja volt. Anya szervezi a családi köszöntést és a barátnős zsúrt. Délelőtt küld 5 üzenetet a családtagoknak, a hétvégén melyik nap jó nekik erre. Az akkor nem válaszolóknál délután még egyszer rákérdez. Amikor megvan a családi köszöntés napja, megkérdezi a lánykát, kit szeretne meghívni. 6 lányt 5 szülővel (vagyis telefonszámmal), mert ketten ebből testvérek. Öt telefonhívás következik. Vagyis következne. Lesz belőle még pár, mert az okostelefonját legutóbbi javításnál úgy sikerült helyrehozni, hogy a telefonkönyv nagyját törölték. Szóval rá kell kérdeznie F és G és H szülőnél, hogy végre a szükséges A, B, C, D, E szülők telefonszáma meglegyen. Ha már D és E szülőkkel is beszélt, akkor üzenetekben megerősíti A, B és C szülőt, hogy órára pontosan mikor is várják a szülinapi mulatságra a vendégeket.

Másnap reggelre a fiacska lebetegszik. Anya felhívja osztályfőnökét, hogy nem megy iskolába. Természetesen egy gyors fogadóórát lezavarnak. Aztán hívja a gyerekorvost, időpontot kér. Miután megvan, hívja a nagyit, hogy a két kicsit ne kelljen az orvoshoz cipelnie a vírusok és bacik közé, hadd maradjanak vele. Ezután három gyerekestül, táskástul, mindenestül slusszkulcsot fordít. Az autó nem indul, lemerült az akkummulátor. (….) Hívja apát, hol az aksitöltő, hova tegye, hova dugja, hova csipeszelje, hogy kapcsolja be, meddig hagyja ott. És amíg mindezt megcsinálja, apa a vonalban adja az instrukciókat. 10 perc, indulhatnak. Előtte hívja a gyerekorvost, hogy mi történt, az időpontra nem érnek oda, de ugye fogadja még őket. Igen.

Gyógyszertárban nincs készen az a kenőcs, ami kell. Viszont kell. Telefon apának, munka után tud-e menni érte. (Ha nem sikerült volna neki elhoznia, telefon barátnak, keresztapának, szomszédnak.) Hazaérve előveszi A, B, C, D és E szülők telefonszámát és tárcsáz. E szülőt nem éri el, így felhívja újra D szülőt és elkéri E szülő egy másik telefonszámát. Közben megírja a közös üzenetet a családtagoknak is, hogy betegség miatt a szülinapozás egyelőre jegelve.

Ha mindez megvan, gyors ügyintézés munkaügyben. Aztán rácsörget fiacska egyik osztálytársának anyukájára, elkéri a házi feladatot és hogy mivel foglalkoztak aznap az iskolában.

Majd mivel anya is társas lény, laza 10 perces csevej a barátnővel.

Szóval. Van még kérdés? (Apácska???)