Mostanában úgy érzem magam, mint egy kisgyermek a játszótéren, akinek már jelezte az anyukája, hogy öt csúszdázás után indulnak haza, mert ebédidő van. Erre ő sóhajt egyet, talán azt is gondolja, hogy úgyis kiharcol még legalább hármat az ötön felül, de így is, úgy is érzi, hogy vége a játéknak, várja otthon a spenót, úgyhogy még sikít is egyet az utolsó csúszások mellé.

Vagy mint a boldog nászutas, akinek a két hét görög tengerpartból az utolsó nap kezdett pörögni és kimegy az apartman erkélyére, nagyot szippant a strand felől érkező szellőből, majd bemegy és csomagol a szürke hétkönapokra, a fürdőruháját még egy utolsó mártózásra elöl hagyva.

Vagy akár a fáradt munkásember, aki a kora reggeli vonaton hirtelen megébredve örömmel állapítja meg, hogy még egy megállónyit sunyhat, mielőtt le kell szállnia, hogy kezdődhessen az építkezésen egy újabb robotoló nap.

Számomra a boldog és dolgos családalapítós évekből telt le a nagyja. Tíz év jól bejáratott napi és évrendekkel, megszokott és kizárólagos női szerepekkel, rutinosan ismétlődő feladatokkal. Jó volt. Sóhajtok, készülök az Ismeretlenre, egy más napirendre, új szerepre, idegen, plusz feladatokra.

Talán jólesik majd a spenót a totyogónak, ha lesz aztán túró rudi is. Az ifjú házasoknak meg a szürke hétkönapok is édesek lesznek kettecskén. A robotoló nap végén a munkás is elégedetten térhet haza a családjához.

Jó lesz az, jó.

a


2 hozzászólás ehhez “Visszaszámlálás”

Hozzászólás írása