2014. március archívum

Palkó, gyerektársaságban, nagyot mond:
– Nekem meg van egy nyuszim! …csak elveszett.

Vendégségben, terülj, terülj asztalkám, nevetés, játék, vidám együttlét. Majd amikor eljön az ideje a hazaindulásnak, utolsó kérés, egyél, igyál még valamit, nem, nem éhes. Autóba ülünk, integetés, első kanyar után Julcsi:
– Anyaaaa, éhes vagyok…
Ááááááááááááááááááááááá!

Vonatra indulás előtt sorolom, mi kellhet, ellenőrzöm, a táskámban van-e.
– Telefon, pénztárca, víz…
– … puska… – egészíti ki Palkó.

– Győrből mivel megyünk tovább? – kérdezi Julcsi.
– Busszal.
– Jaj, neeee!
– Jobban szereted a vonatot?
Azt a választ várom, hogy igen, mert az tágasabb és fel lehet állni.
– Igen. Mert a vonat olyan előkelő. Minden autó és busz előreengedi, az mehet előbb, mindenki megáll, amíg elhalad és előbb odaér mindenhova.

Julcsi észrevette, hogy a múlt heti esésemnek egy féltenyérnyi kék-zöld-lila folt az eredménye a felkaromon. Hallva ezt Palkó, a minden sebre (túl)érzékeny fiacskánk, aki számára a hősiesség foka a sérülés nagyságának és annak tűrésének egymáshoz való viszonyából fakad, fut oda, hogy “hadd nézzem, hadd nézzem”. Felhúzom a pólóm ujját, erre ő kerekre nyitva szemét, csücsörítve rácsodálkozik:
– Aztaaa! ….. és sírtál?
– Nem.
Azt hiszem, nagyot nőttem a szemében.

Palkó:
– Anya, elestem és lemorzsoltam a térdemet!

Marci lőtt pár fotót a géppel, Julcsiról és rólam. Nézem, és azt mondom:
– Julcsi, te milyen szép vagy!
Ő mosolyog, Marci meg ezt mondja:
– Látod, képen is.
Csöppet elérzékenyültem a vallomáson…

És végül Ági új arca: eddig is tátott szájjal hallgatta a Gryllus daloktól kezdve Europe Final Countdown-ját, közben ütemre jobbra-balra riszált, de pár napja órákon keresztül dalol: láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá, láááá-láá-lálálááá…..
Sok, tehetségkutatóban befutott énekes vallomása jut eszembe, és már látom az X-faktorban a kisfilmjét, amiben arról beszél, hogy már kiskora óta vonzza a zene, majd büszkén mutatja a háttérben az általam levideózott dalolását kétévesen.

Vannak pillanatok, amelyeket meg szeretnék örökíteni a jövőnek.

Kint voltunk az utcán, amolyan ‘üssük el az időt, amíg Apácska haza nem ér’ céllal. Valahol a harmadik szomszédék előtt járhattunk a járdán. Mindegyik gyerek előttem, különböző távolságokra, különböző járműveken. Legközelebb Ági volt. Előttem ment 3 méterrel, amikor megállt körülöttem a világ, elhalkultak a külső zajok, a kutyaugatás, vonatdübörgés, és csak ő volt a kacsázó lépteivel, a pelenkás riszálásával. Haja két copfban, meg-megrezzentek benne a szálak, ahogy le-lehuppant egy-egy lépés. Kezeivel rásegített, hajtotta magát, hogy közelebb kerüljön a görkoris és bicajos tesóihoz. Elképzeltem az arcát: biztosan csillognak a szemei, a szája meg abban a boldog pirosságban, amiből könnyedén lesz egy mosoly, ha kedves szót hall, vagy ha meglát egy cicát. Gondolatban látom, ahogy a husis arcocskáján a párnák megremegnek a lépésétől, mint a kocsonya. Épp már fogalmaztam meg magamnak, hogyan is írjam ki magamból emlékké mindezt, amikor egy kicsit távolabbra néztem Ági feje fölött. Rögtön elszállt a pillanat emelkedettsége, újra hangos lett Noé ugatása és az ötös gyors érkezése. Palkót láttam meg, ahogy az árokban felénk fordulva, bokáig lehúzott nadrággal nagyon arra koncentrál, hogy az a bizonyos sugár minél nagyobb területet belocsoljon – jobbra-balra fordított csípőjét, néha előre is meg-megdobva, növelve a hatótávolságot. Összeráncolt szemöldökével és csücsörítő szájával nagyon koncentrált, teljesen belemerült, valószínű neki halk volt a kutya és a vonat is.
Hát így lett Ági-pillanatból Palkó-pillanat.

Pár hónapja értelmet nyert a gyerekek számára az általuk végzett házimunka. És hogy kedvesek legyenek. Meg segítőkészek. Persze, van, hogy a mi szép szemeinkért is, de a csillagokért, mindenre képesek.
Az ötlet nem saját, nem szeretném learatni a babérokat.
Különböző cselekedetekért papírlyukasztóval kerül egy-egy csillag a megfelelő név alá a hűtőn levő kartonpapírra. Ha öt összegyűlik, a gázkazánon a másik kartonlapra angyalka kerül. S miután van már valakinek öt angyalkája, azaz huszonöt csillagja, kérheti a jutalmát. Egy mozijegyet, vagy masszázst, könyvet vagy egy tekézést, amit szeretne és amibe közösen bele is egyezik a család.
Marci azért szokott, ha megrakja a cserépkályhákat elgyújtásra készre, vagy elmegy a boltba vagy mézért Bözsi nénihez. Julcsi akkor, ha kipakol a mosogatógépből, főleg ha az evőeszközöket is, mert azt nagyon nem szereti, vagy mint legutóbb, másfél hétig segítette a beteg osztálytársát leckével. Palkó teríteni szokott csillagért, vagy nem átjönni éjjel hozzánk. Ági akkor érdemli meg, ha segít teríteni – még akkor is, ha már a tizenegyedik tányért viszi is ki az asztalra, vagy ha nem fordul át pelenkázáskor rögtön hasra, illetve ha hajnalban ébred először. Én általában gasztro-élményt nyújtok csillagért, akár én sütöm pl. a kakaóscsigát, akár a zenés pékautónál veszem. Apácska szegény ritkán kap, mert kevés az együtt töltött idő, bár éppen a télen-nyáron kint dolgozásért kaphatna sokat. Én azért külön indoklás nélkül is szoktam neki lyukasztani egyet-egyet.
Szoktak lenni hétvégi akciók, amikor nagyon meg vagyok csúszva a házimunkával. No ekkor egy teregetésért vagy egy panírozásért dupla csillag jár, úgyhogy érdemes résen lenni. Akkor is hangsúlyosabb a csillag, ha valaki magától jön és felajánlja, hogy miben szeretne segíteni. És ha valamit extra gyorsan kell megtalálni, pl. indulás előtt Ági kedvenc autós játékát, akkor csak elkiáltom magam, hogy “egy csillag jár annak, aki megtalálja a nyomkodós békát!!!!” és már mindenki ugrik is a segítségemre. Két alkalommal is én lettem az, aki ilyen esetben rátalált a keresett dologra, így valójában magamat jutalmaztam meg.
Valójában a csillagrendszer a két nagyot hatja meg, Palkó csak tátott szájjal szokta figyelni, hogy Marci és Julcsi mennyit bír versenyezni azon, kinek mennyi csillag van a neve alatt. Néha örül neki, hogy neki is gyűlik az angyalkája. Természetesen Ági mit sem ért az egészből. De ő még a nagy buzgó, aki minden padlón levő dolgot a szemetesbe visz, és a cipőket a helyére, még a száraz ruhákat is vissza akarja teregetni a szárítóra. Neki még nincs szüksége csillagrendszerre a motivációhoz. Viszont Julcsi már egyszer azt mondta, hogy ő már unja ezt a csillagozást… Hogy ezeknek a mai gyerekeknek semmi sem jó!

Megy a napi rutin, reggeltől estig. Közben akadnak kisebb megállók, pillanatok a napjaimban, amikor csak állok, nézem, vagy hallgatom, vagy szagolom azt az elillanó pillanatot, próbálom bevésni, megőrizni az örökkévalóságnak, öreg napjaimra, amikor aztán visszafiatalodom általuk újra. Ilyenkor tökéletesen biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog, ezt aztán nem fogom soha elfelejteni. Az évek során bebizonyosodott, hogy ez korántsem van így, csak töredékük szépíti meg az életemet újra és újra.
No, ezért írom le ezeket a pillanatokat ide.

Ági-pillanat.
Guggolok az ebédlőben, a konyha felé nézve. Ott áll Ági, oldalról látom. Amolyan hiszti van éppen: dél felé jár, álmos is, éhes is, kintről jöttünk nemrég be, szeretném a benti szandált ráadni, majd kezet mosni. Felakasztottam a kabátját, sapkát, sálat a helyére, dobtam pár fahasábot a tűzre, közben hívtam csilingelve, magyaráztam, mit akarok, énekeltem neki, s már akkor hallottam a durcis ‘nem’-et. Aztán látom is, mit csinál. Áll a konyhában, fejét leszegi, úgy, hogy az álla a mellkasához ér, szájával csücsörít, szemöldökét morcosra összevonja. Vékonyka kis tincsek kicsúsztak a sapka alatt a csatból, körbeveszik a buksiját a felálló, pille hajszálak. A legviccesebb, ahogy a karjait a pocakja előtt összekulcsolja, mutatva, hogy ő most aztán nagyon mérges, és csakazértse. Szólítom, erre ő felemeli az összekulcsolt karjait, és miközben visszaejti, ezt a szorosan zárt kalodát még szorosabbra veszi úgy, hogy a jobb kezét balra, bal kezét jobbra felcsúsztatja a felkarján, közben nyög egyet dacosan: mmm!
Aztán csönd, nézem, vésem be a pillanatot. Lassan felém fordítja a fejét, épp csak annyira, hogy a szeme sarkából rám nézhessen. Mosolygok, erre ő is, majd hirtelen újra durcira vált, visszarántja a fejét, újra jön a karkulcsolás szorítása és a dacos mmm.
Naponta egyszer-kétszer fordul elő Ágival ilyesmi, nem egy nagyon dacos gyerek. Figyelme elterelésével, énekkel, meséléssel vagy csikizéssel túl lehet lendítni rajta.

A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért.

Zümmögve, monotonon, akár a gyerekektől elcsent csörgődobbal kísérve, befelé szuggerálva, sokszor, verbuválva a többi családtagot is, csak mondani, mondani, mondani.

A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért.

Ez az az egyetlen megoldás arra, hogy a reménytelen harcot mégis megnyerjük a folyamatos, szűnni nem akaró rendetlenséggel szemben, lelkileg felülkerekedve a tényen, hogy igazi, vendégfogadó, átfogó rendet a házunk a legnagyobb mértékben csakis Szenteste közelíti meg közel 80%-os készültséggel.

Próbáljátok ki! Már ha szükség van rá!

A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért. A lakás van értünk, nem mi vagyunk a lakásért.