Vannak pillanatok, amelyeket meg szeretnék örökíteni a jövőnek.

Kint voltunk az utcán, amolyan ‘üssük el az időt, amíg Apácska haza nem ér’ céllal. Valahol a harmadik szomszédék előtt járhattunk a járdán. Mindegyik gyerek előttem, különböző távolságokra, különböző járműveken. Legközelebb Ági volt. Előttem ment 3 méterrel, amikor megállt körülöttem a világ, elhalkultak a külső zajok, a kutyaugatás, vonatdübörgés, és csak ő volt a kacsázó lépteivel, a pelenkás riszálásával. Haja két copfban, meg-megrezzentek benne a szálak, ahogy le-lehuppant egy-egy lépés. Kezeivel rásegített, hajtotta magát, hogy közelebb kerüljön a görkoris és bicajos tesóihoz. Elképzeltem az arcát: biztosan csillognak a szemei, a szája meg abban a boldog pirosságban, amiből könnyedén lesz egy mosoly, ha kedves szót hall, vagy ha meglát egy cicát. Gondolatban látom, ahogy a husis arcocskáján a párnák megremegnek a lépésétől, mint a kocsonya. Épp már fogalmaztam meg magamnak, hogyan is írjam ki magamból emlékké mindezt, amikor egy kicsit távolabbra néztem Ági feje fölött. Rögtön elszállt a pillanat emelkedettsége, újra hangos lett Noé ugatása és az ötös gyors érkezése. Palkót láttam meg, ahogy az árokban felénk fordulva, bokáig lehúzott nadrággal nagyon arra koncentrál, hogy az a bizonyos sugár minél nagyobb területet belocsoljon – jobbra-balra fordított csípőjét, néha előre is meg-megdobva, növelve a hatótávolságot. Összeráncolt szemöldökével és csücsörítő szájával nagyon koncentrált, teljesen belemerült, valószínű neki halk volt a kutya és a vonat is.
Hát így lett Ági-pillanatból Palkó-pillanat.

a


2 hozzászólás ehhez “Pillanat 2”

Hozzászólás írása