2014. április archívum

Tudom, minden ember más, nincs két egyforma sem. Lehet, hogy anyai elfogultság, de valahogy Palkó esetében úgy érzem, hogy ő még megismételhetetlenebb. Palkós történetek következnek.

Miután kiderült, hogy a sebészek a műtétet látják az egyetlen lehetőségnek az epehólyag-problémámra, Palkót nagyon foglalkoztatja a dolog. Amikor hallotta, hogy beszélünk róla mi felnőttek, odabújt és azt mondta: “- Anya, féltelek! ” Ez azóta többször ismétlődött már. Ma pedig reggelizés közben megkérdezte, hogy “anya, megműtöttek már?” Talán valóban úgy gondolja, hogy ez számára és az én számomra is ilyen észrevétlen lesz? Este még a szokásos módon elbúcsúzunk, másnap a reggeli rutint már megműtve, epehólyag nélkül nyomom. Vagy tényleg azt gondolja, hogy az alvás alatt nagy, világrengető dolgokból marad ki? Az itthon töltött napokon az alvás elleni tiltakozására ezt a magyarázatot tudtuk kitalálni – attól tart, lemarad valami nagy történésről. Aztán amikor válaszoltam, hogy nem, még nem műtöttek meg, örült és “ez az!” felkiáltással nyugtázta is.

A halál is foglakoztatja. 3 és fél éves se volt még, amikor elveszítettük Dédit. Nagyon sírt a temetésen, sőt, azóta is vannak pillanatok, amikor elkomorodik, odabújik hozzám, és azt szipogja, hogy “sajnálom, hogy meghalt a Dédi”.

Minap egy kismadarat találtunk az udvaron. Palkót nagyon bántotta, hogy elpusztult. Kerestünk egy megfelelő helyet végső nyughelyének és eltemettük. Miután Gizi mama kereszttel megjelölte a sír helyét, Palkó így búcsúzott el tőle: “Jó éjszakát, kismadár! Aztán vigyázz, hogy legközelebb meg nem fázzál!” Utána még párszor lábujjhegyen odament a sírhoz, figyelte, valamit, talán egy imát, motyogott is közben.

Tegnap este már jóval lefekvés után egyszer csak nyílik a gyerekszoba ajtaja. Aznap azt találták ki, hogy Julcsi ágyában alszanak egymás mellett. Gondolom, ment a beszélgetés a jó kis esti témákkal, ijesztgetős történetekkel, mert azt kérdezte, hogy a gyerekek is meghalnak-e. Gyors agypörgetés, hogy akkor erre most hogy válaszoljak jól, hogy igaz is legyen, de aztán el is tudjon aludni rémálmok nélkül. Így húsvét után nem sokkal könnyű volt a feltámadással előhozakodni, elégedett is volt a válasszal, hogy mindenki meghal egyszer, de majd feltámadunk, ahogy Jézus is, és örökké a Jóistennel és szeretteinkkel leszünk, s nagyon jól fogjuk magunkat érezni. A palkós vigyorával ment vissza Julcsi mellé és vitte a híreket.

Ma este pedig szintén villanyoltás után jelent meg a nappaliban. Görbült a szája, mert Marci megölt egy kanszúnyogot. Ráadásul ő nem is láthatta. Mondtam, mutatok majd másikat, ha nem találunk, majd a gugli segít, de nem, neki az kell, meg különben is nagyon sajnálja. Percekig ment a szomorkodás, amikor hirtelen ő maga megoldotta a problémát azzal, hogy hát “majd feltámadunk és újra együtt lehetünk a kanszúnyoggal is”.

Ennél a pontnál tartottam nagyon fontosnak, hogy már lejegyezzem a történeteket, amelyek bemutatják, milyen is a mi mindjárt 5 éves Palkónk.

“Boldog baba!” – mondja mindig Apácska, mikor belefeledkezik a kislánya mozdulataiba, rácsodálkozik a mosolyára már csecsemőkora óta. Hozzáteszi, hogy megvan mindene, ami egy gyereknek kellhet.

Valóban boldog. S azzal, hogy van három nagyobb tesója, és egy már tapasztaltabb szülőpár mellette, remélem, még annál is több mindene van, mint amennyit gondolunk, hogy van.

Nézzük csak, miben más az élete, mint Marcié, az első gyermekünké volt!

A tesóinak köszönhetően már jóval korábban nézett mesét, mint ők. Még 6 éven felülieknek valót is. Csokit sem a 2. szülinapján kezdtük kínálgatni neki, hanem már tavaly húsvétkor kellett neki való alternatívát kitalálni a béke kedvéért. Ezek éppen nem kifejezetten az ő érdekeit szolgálják, de tények. A nagyoktól elles és elsajátít egy rakás hasznos dolgot, úgymint konfliktusgenerálás, -fokozás és jó esetben -kezelés, saját érdekei érvényesítése hiszti, dac, kiáltás, duzzogás és toporzékolás eszközeivel, nonfiguratív építmények összerakása legóból, késhasználat, papucs ill. szandál nélkül rohangálás, mosollyal felnőttek lábról leszedése. Már megtörtént a görkorcsolya kipróbálása is, 36-os a 23-as lábra, míg Marcinál még 7 évesen is azon gondolkodtunk, vajon nem korai-e még.

A sokat megért szüleinek köszönhetően a tevékenységek sokkal szabadabb gyakorlása megengedett. Az egyedül kézmosás, a csúszdázás, a lépcsőzés, a homokos kézzel almarágcsálás vagy a lisztezés. Az eltelt évek során az őrangyalok nagy bizalmat vívtak ki maguknak bennünk, ezt ők azzal hálálják meg, hogy ha elrebegünk egy imát, hogy ‘jaj, csak most ne pillants félre, drága őrangyal!’, ők csakis azt figyelik, hogy Ágica a csúszda megfelelő fokára megfelelő lábbal és mozdulattal lépjen fel, kirándulás közben épp csak annyira menjen a tópart szélére, hogy bele ne csúszhasson vagy kézmosás közben a magasító sámliról mellé ne lépjen. Ezt a bizalmat Ági is érzi, ő maga felé is. Nagy kacarászva csúszik le, élvezi a csapból folyó vizet és belemerülve játszik Kifli kutyánkkal is. Tesóin kipróbált nevelési és helyzetkezelési módszereket, pl. hisztihárítás, vigasztalás esés után, matekhármas-értékelés, már szelektálva tudjuk nála alkalmazni, és ebből mindkét fél csak profitálhat.

Amúgy haláli egy csaj, csuda dolgokat tud kitalálni. A sörpadon húzódzkodva hason csúszik, az erdőben kirándulás közben elkezd rőzsét gyűjteni a kezébe, a játék olajsütő tetejét kinyitja és ráülve végzi a nagydolgát.

Nagyon bátor. Amit a tesói tudnak, azt gondolja, ő is. Patakon egy ugrással átkelni, egyedül lépcsőzni s közben egy doboz sütit egyensúlyozni, fára mászni. Erről annyira meg van győződve, hogy teljesen kiborul, ha véletlenül meg akarjuk fogni a kezét, és nagy eséllyel toporzékoló hiszti alakul ki, vagy egy esés, hacsak nem sikerül időben az őrangyal-igénybevétel.

Ha zenét hall, a fenekét jobbra-balra riszálja, fülig ér a szája – lehet ez Palya Bea, Bon Jovi vagy Taize-i énekek. Magyar gyerekdaloknál viszont ül a babzsákban és nézi, figyeli az erősítőn ugráló zöld fényt és füleli a zenét. Ugyanígy nagyon belemerülve szeret könyvet nézegetni. El-elidőz azoknál az oldalaknál, amelyeken babát lát, ha síró babát, akkor főleg. Nézi, nézi, nézi, s ha a közelben vagyunk, mondja is, hogy “csí, csí, csí”, majd mutatja is, hogy sír – összehúzza a szemét és kettőt szipog hozzá.

Nagyon szeret licsipocsizni, Bogyó és Babócát nézni akár könyvben, akár dvd-ről, szereti, ha a nagyok beveszik a játékba, mindegyik más fajtába: Palkó hancúrozik az ágyon vele, Marcival nagyokat nevetnek, Marci konkrétan bolondot csinál belőle pl. fejére dob egy alsónadrágot (…), Julcsival gondoskodó anyukásat játszanak, tolják egymás mellett a babakocsijukat.

Ő Ágink, a kétéves. A legkisebb, legédesebb családtag, a legártatlanabb és alvásban a legkivételezettebb – még mindig velünk alszik, cserébe egyre többször hagy engem éjszakákat átaludni.

Van, aki nem örül, ha észreveszi, hogy a gyerek örökölte a szeme állását? Létezik olyan család, ahol nem derülnek azon, hogy a gyerek ugyanúgy jár vagy épp vakargatja  a fejét, ahogy valamelyik szülő? Nem vicces-e, ha sok sztori adódik az évek során abból, hogy összekeverhetően hasonló a hanguk?

Marci viselkedésében akkor ismertem magamra, amikor osztálykirándulásokról, máshol egyedül nyaralásból, iskolai túrákról holtfáradtan jött haza, nem volt érdemes hozzá szólni, mert morgáson, jajgatáson, bunkóságon kívül mást nem kaptunk válaszként. Hiába tudta, hogy egy jó tál hazai főtt étel vagy egy nagy pohár víz, meg elnyúlás az ágyon és élménybeszámoló átlendítheti a fáradtságon és erőt meríthet még az esti nagy alvásig, nem segített magán – helyette elkezdett játszani, testvéreit önző módon a rögtön kisajátított szobából ki is küldte. Ennél rosszabb esetben vad biciklizésbe vagy famászásba kezdett, hogy az erejét a végletekig merítse.

Én ennek a hasonlóságnak nem tudtam önfeledten örülni. De nagyon megértővé tett.

Amikor az idei osztálykirándulásra készítettem az elemózsiáját, már előre tudtam a sok év tapasztalatát, és felkészítettem magamat és a jelen levő családtagokat, hogy bizony Marci ezeket a szendvicseket, nasikat, gyümölcsöket és innivalókat csak megutaztatja, és mivel 1. nem eszi meg, 2. ráadásul cipeli is őket, 3. ezáltal, meg amúgy is kifárad, 4. és mellesleg rám hasonlít, a lehető legrosszabb viselkedésre számíthatunk estére. Anyukám kételkedve és optimistán megjegyezte, hogy hát minden gyerek a buszra ülve rögtön enni kezd, én tisztáztam vele, hogy igen, nyolcadikban, de nem harmadikban, ráadásul nem az én nagyfiam.

Szóval elment. Négy után kezdtem edzeni magam estére, nem kezdtem bele semmi nagy dologba, mondogattam magamban, hogy megértően kell majd szólni hozzá, vagy épp  nem is szólni, csak kivárni, mire ő mesél, elfogadni, ha épp nem is akar megszólalni, készen állni a taktikákkal, amikkel majd gyorsan leültetem az aznapi ebéd elé.

Megjött. Mosolyogva, ha nem is udvariasan (Helló, dili Julcsi!), de köszönt. Közben csócsálta a csipszet, a másik kezével meg átadta a szuvenírt. Mert hogy azt is vett! Rögtön a legnagyobb élményekkel kezdte, hogy két gombóc fagyit lehetett kérni a Lufi fagyizóban, meg hogy meglepetésként vonatoztak is. Jókedvűen rögtön, veszekedés nélkül bekapcsolódott a tesók játékába. Vacsora közben, szigorúan betartva az időrendi sorrendet töviről hegyire elmesélt mindent, mikor, hol, kivel, mit, hogyan, mennyiért. Kérdeztünk és válaszolt. Kedvesen.

Nem tudom, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést. Pannonhalmi Apátságban is jártak, megszállta a hely szelleme? Vagy az segített, hogy nem mentünk elé, hagytuk a barátjával hazasétálni? Vagy az a marék csipsznyi szénhidrát segítette ki, amit hazáig elrágcsált? Mindenesetre már nem rám hasonlít. Ennek ellenére boldogan tettem a tesók elé a madárlátta szendvicseket és almagerezdeket.

Ui.: Palkó reggel így búcsúzott el bátyjától, minden alap nélkül: “Szia, Marci! Aztán figyelj oda, nehogy bepisilj!”

Száraz zsemlék reszelése után szitáláskor simán átmennének a rostán a morzsákkal együtt. A homokozóban beépülnének észrevétlenül a várfalba. De az epehólyagomból a borsnyi és a lencsényi kövecskék nem egykönnyen jutnak ki, ha egyáltalán sikerül nekik.

Nem volt jókedvem, amikor az ultrahangról jöttem haza. Egyik (szüli)nap fent, másik nap lent. Mondom itthon a híreket, magyarázom, hogy mitől sűrűsödik az epe, hogy lesz belőle kő és hogyan lehet segíteni rajta. Julcsi nagyot néz és azt mondja:

– Jaaa, így műtenek? Én sokáig azt hittem, hogy úgy műtik az embereket, hogy ráfekszenek egy ágyra, a két végén van egy-egy radiátorféleség, az összeszorítja az embert, megrázza, csiszálja, kinyílik és kész.

Nevettem. Tudtam, hogy mindennél van rosszabb. Akkor inkább az altatásos-vágásos hasi műtét….

Lehet, hogy gyerekes, meg ciki, de én úúúúgy szeretem a szülinapomat!

Először is, akármilyen hideg is lehet, meg előtte egy héttel hó is hullhat, az biztos, hogy április 14-re a hátsó udvar tele van sárga pitypangokkal! Minden üdezöld, a fák virágoznak. De a sárgálló pitypangok a mindenem!

Már reggel az Alma együttestől idézve éneklem, hogy ma van a szülinapom-pom-pom-pomporompom-pom! Ha az örömömet megosztom a családdal, ők is jókedvűek lesznek. Nem érzek benne önzőséget vagy nagyképűséget. Annyi figyelem, amennyit ezen a napon kapok ezáltal, talán jár.

Lehet egy hétköznap, a szokásos napi rutinnal, egész nap vidám vagyok. A tudat, hogy ezen a napon kicsit középpontban vagyok, feldob. Ezt nem is értem magamban, mert amúgy nem szeretek középpontban lenni. Nem szeretem, ha rám szegeződnek a tekintetek, rám figyel mindenki. Pedig naponta ez történik velem (újra) nem is olyan sokára.

Ezen a napon úgy érzem, hogy nekem mindent szabad. Megsértődni és megsérteni szabályokat. Lazulni, lustulni. Nem csinálni semmit. A poén az, hogy se nem sértődök meg, se nem sértek meg szabályokat, se nem lustulok. Hacsak az nem szabálysértés, hogy megiszogattam a délelőtti főzés közben 2 deci borocskát. És hiába koszos a konyha köve, nem mostam fel. No és áttoltam Marci versenyfeladatlapját holnapra, pedig már annyira nagyon nem érne rá. Ami meg a lustulást illeti, az sem volt: mostam kétszer, kétfogásos ebéd készült nagy adag kakaóscsiga elé, postán is jártam, ügyintéztem telefonon és neten, végül kitakarítottam a nappalit. Ezt sem értem… Máskor, ha megfeszülök, sem bírok ennyi mindent besűríteni a napba. Ráadásul még a kávémat is nyugodtan a gyerekek körében ittam meg, délután iskolai rendezvényen is voltam. Tanulnom kellene ebből, hogy ne tervezzek görcsösen sokat egy napra, és ha egy-egy dologgal több sikerül, sokkal elégedettebb leszek.

Annak külön örülök, ha hétköznapra esik a szülinapom. Nagyon jó, sőt, életmentő ünnepnappá varázsolni egy sima hétköznapot, ráadásul egy hétfőt! Más talpas poharakból inni a pezsgőt, vagy még a vizet is, meg a vitrinből elővett ünnepi tányérról enni akár a megmaradt rakott krumplit is. Ha meg meglepiként a kedvenc színű terítőmet teszik fel, az végképp jelessé teszi az estét.

No és ha mindezt tetézik a szoros ölelések köszöntés közben, meg a rajz, amin Palkó életében először rajzolt zöldellő lombú fát, meg a tény, hogy Apácska a meglepik meglepijével készült, mint kiderült, hetek óta, és Julcsi kis képeslapja, amin egy kis előzetes anyák napi vallomást kapok, miszerint én vagyok a világ legjobb anyukája, aztán kis Ági tudatlan mozdulata, ahogy nyújtja a tulipánt, azt sem tudja, miért, csak úgy utánozva a nagyokat, és Marci könnycseppjei, miközben bocsánatot kér, hogy ő nem rajzolt nekem semmit. Szóval ha ezekkel tetézik még az alapörömömet, akkor csordul az örömkönny… És még nem is említettem anyukámtól kapott hőn áhított ajándékot, meg anyósom kedves szavait a levelében és a sok-sok más köszöntést sem különböző csatornákon.

A megható pillanatok nincsenek meg vicces beszólások, történések nélkül. Például Palkó, miközben rajzolta az ajándékomat, többször hívott: ‘Anya, tudsz rókát rajzolni?’ Rajzoltam neki. ‘Anya, tudsz mókust rajzolni?’ Azt is berajzoltam az előkészített faodúba. ‘Anya, tudsz madarat rajzolni?’ A tojásokra kellett ráültetni. Pár perc múlva hozta oda  nekem, adta át a jókívánsággal a közös rajzunkat.

Marcinak, miután bocsánatot kért, hogy ő nem rajzolt és nem készült semmivel, mégis eszébe jutott hirtelen valami. Két csillagot kapok, így már lassan meglesz a három angyalom!

Ami meg a gyarapodó éveimet, ráncaimat és ősz hajszálaimat illeti… Nem bánom. A jelenlegi álláspontom az, hogy nem fogok ránctalanító krémeket kenni az arcomra, se nem festetem a hajamat. Próbálok minderre büszke lenni. Talán az éveim száma nemcsak egy szám, hanem tudás, tapasztalat, élmények sora.