Van, aki nem örül, ha észreveszi, hogy a gyerek örökölte a szeme állását? Létezik olyan család, ahol nem derülnek azon, hogy a gyerek ugyanúgy jár vagy épp vakargatja  a fejét, ahogy valamelyik szülő? Nem vicces-e, ha sok sztori adódik az évek során abból, hogy összekeverhetően hasonló a hanguk?

Marci viselkedésében akkor ismertem magamra, amikor osztálykirándulásokról, máshol egyedül nyaralásból, iskolai túrákról holtfáradtan jött haza, nem volt érdemes hozzá szólni, mert morgáson, jajgatáson, bunkóságon kívül mást nem kaptunk válaszként. Hiába tudta, hogy egy jó tál hazai főtt étel vagy egy nagy pohár víz, meg elnyúlás az ágyon és élménybeszámoló átlendítheti a fáradtságon és erőt meríthet még az esti nagy alvásig, nem segített magán – helyette elkezdett játszani, testvéreit önző módon a rögtön kisajátított szobából ki is küldte. Ennél rosszabb esetben vad biciklizésbe vagy famászásba kezdett, hogy az erejét a végletekig merítse.

Én ennek a hasonlóságnak nem tudtam önfeledten örülni. De nagyon megértővé tett.

Amikor az idei osztálykirándulásra készítettem az elemózsiáját, már előre tudtam a sok év tapasztalatát, és felkészítettem magamat és a jelen levő családtagokat, hogy bizony Marci ezeket a szendvicseket, nasikat, gyümölcsöket és innivalókat csak megutaztatja, és mivel 1. nem eszi meg, 2. ráadásul cipeli is őket, 3. ezáltal, meg amúgy is kifárad, 4. és mellesleg rám hasonlít, a lehető legrosszabb viselkedésre számíthatunk estére. Anyukám kételkedve és optimistán megjegyezte, hogy hát minden gyerek a buszra ülve rögtön enni kezd, én tisztáztam vele, hogy igen, nyolcadikban, de nem harmadikban, ráadásul nem az én nagyfiam.

Szóval elment. Négy után kezdtem edzeni magam estére, nem kezdtem bele semmi nagy dologba, mondogattam magamban, hogy megértően kell majd szólni hozzá, vagy épp  nem is szólni, csak kivárni, mire ő mesél, elfogadni, ha épp nem is akar megszólalni, készen állni a taktikákkal, amikkel majd gyorsan leültetem az aznapi ebéd elé.

Megjött. Mosolyogva, ha nem is udvariasan (Helló, dili Julcsi!), de köszönt. Közben csócsálta a csipszet, a másik kezével meg átadta a szuvenírt. Mert hogy azt is vett! Rögtön a legnagyobb élményekkel kezdte, hogy két gombóc fagyit lehetett kérni a Lufi fagyizóban, meg hogy meglepetésként vonatoztak is. Jókedvűen rögtön, veszekedés nélkül bekapcsolódott a tesók játékába. Vacsora közben, szigorúan betartva az időrendi sorrendet töviről hegyire elmesélt mindent, mikor, hol, kivel, mit, hogyan, mennyiért. Kérdeztünk és válaszolt. Kedvesen.

Nem tudom, minek köszönhetjük ezt a kellemes meglepetést. Pannonhalmi Apátságban is jártak, megszállta a hely szelleme? Vagy az segített, hogy nem mentünk elé, hagytuk a barátjával hazasétálni? Vagy az a marék csipsznyi szénhidrát segítette ki, amit hazáig elrágcsált? Mindenesetre már nem rám hasonlít. Ennek ellenére boldogan tettem a tesók elé a madárlátta szendvicseket és almagerezdeket.

Ui.: Palkó reggel így búcsúzott el bátyjától, minden alap nélkül: “Szia, Marci! Aztán figyelj oda, nehogy bepisilj!”

a


Hozzászólás írása