Tudom, minden ember más, nincs két egyforma sem. Lehet, hogy anyai elfogultság, de valahogy Palkó esetében úgy érzem, hogy ő még megismételhetetlenebb. Palkós történetek következnek.

Miután kiderült, hogy a sebészek a műtétet látják az egyetlen lehetőségnek az epehólyag-problémámra, Palkót nagyon foglalkoztatja a dolog. Amikor hallotta, hogy beszélünk róla mi felnőttek, odabújt és azt mondta: “- Anya, féltelek! ” Ez azóta többször ismétlődött már. Ma pedig reggelizés közben megkérdezte, hogy “anya, megműtöttek már?” Talán valóban úgy gondolja, hogy ez számára és az én számomra is ilyen észrevétlen lesz? Este még a szokásos módon elbúcsúzunk, másnap a reggeli rutint már megműtve, epehólyag nélkül nyomom. Vagy tényleg azt gondolja, hogy az alvás alatt nagy, világrengető dolgokból marad ki? Az itthon töltött napokon az alvás elleni tiltakozására ezt a magyarázatot tudtuk kitalálni – attól tart, lemarad valami nagy történésről. Aztán amikor válaszoltam, hogy nem, még nem műtöttek meg, örült és “ez az!” felkiáltással nyugtázta is.

A halál is foglakoztatja. 3 és fél éves se volt még, amikor elveszítettük Dédit. Nagyon sírt a temetésen, sőt, azóta is vannak pillanatok, amikor elkomorodik, odabújik hozzám, és azt szipogja, hogy “sajnálom, hogy meghalt a Dédi”.

Minap egy kismadarat találtunk az udvaron. Palkót nagyon bántotta, hogy elpusztult. Kerestünk egy megfelelő helyet végső nyughelyének és eltemettük. Miután Gizi mama kereszttel megjelölte a sír helyét, Palkó így búcsúzott el tőle: “Jó éjszakát, kismadár! Aztán vigyázz, hogy legközelebb meg nem fázzál!” Utána még párszor lábujjhegyen odament a sírhoz, figyelte, valamit, talán egy imát, motyogott is közben.

Tegnap este már jóval lefekvés után egyszer csak nyílik a gyerekszoba ajtaja. Aznap azt találták ki, hogy Julcsi ágyában alszanak egymás mellett. Gondolom, ment a beszélgetés a jó kis esti témákkal, ijesztgetős történetekkel, mert azt kérdezte, hogy a gyerekek is meghalnak-e. Gyors agypörgetés, hogy akkor erre most hogy válaszoljak jól, hogy igaz is legyen, de aztán el is tudjon aludni rémálmok nélkül. Így húsvét után nem sokkal könnyű volt a feltámadással előhozakodni, elégedett is volt a válasszal, hogy mindenki meghal egyszer, de majd feltámadunk, ahogy Jézus is, és örökké a Jóistennel és szeretteinkkel leszünk, s nagyon jól fogjuk magunkat érezni. A palkós vigyorával ment vissza Julcsi mellé és vitte a híreket.

Ma este pedig szintén villanyoltás után jelent meg a nappaliban. Görbült a szája, mert Marci megölt egy kanszúnyogot. Ráadásul ő nem is láthatta. Mondtam, mutatok majd másikat, ha nem találunk, majd a gugli segít, de nem, neki az kell, meg különben is nagyon sajnálja. Percekig ment a szomorkodás, amikor hirtelen ő maga megoldotta a problémát azzal, hogy hát “majd feltámadunk és újra együtt lehetünk a kanszúnyoggal is”.

Ennél a pontnál tartottam nagyon fontosnak, hogy már lejegyezzem a történeteket, amelyek bemutatják, milyen is a mi mindjárt 5 éves Palkónk.

a


2 hozzászólás ehhez “Széplelkű, aggódó és együttérző”

  • Palkó írta:

    A palkók már csak ilyenek. 🙂

    Három évesen láttam, ahogy a sokat horgászó nagybátyám éppen belezi ki a zsákmányt, és rögtön el is kezdtem sírni: “Papa, ragaszd meg a halat!”

  • tejbenbajban írta:

    Ez jó! Szóval nem megismételhetetlen! 😀

Hozzászólás írása