2014. május archívum

Izgatottan vártam Apácska születésnapját. Főnökétől kértem meglepi szabadnapot, hátmasszázsra terveztem vinni, egy kis közös intéznivaló, aztán meg asztalt foglaltam a Lóban egy ebédre. Mindez nagy érték, még az intézkedés, vásárlás is, mert végtelen örömmel tölt el mindkettőnket, ha kettesben vagyunk, nem álmosan és bogarasan csak este, hanem napközben, és senki nem szakít félbe, nem kell inni adni, békíteni, azonnal válaszolni.

Megvolt a hátmasszázs, vettünk pár dolgot, majd éhesen jöttünk hazafelé, hogy beüljünk az ebédre. Hátradőlve épp arra gondoltam, hogy aj, de jó lesz egymással szemben ülni, egymás szemébe nézni, beszélni mindenről, ami nemcsak a hétköznapi teendők, mit, mikor, hogyan. Ekkor szólalt meg a kormány mögött Apácska:

– Ági otthon marad?

Csak mosolyogtam és egy hümmögéssel nyugtáztam a humorát.

– De most tényleg! – folytatta. – Biztos, jól ellenne velünk.

Kikerekedtek a szemeim. Komolyan beszél.

– Ücüpücü Ági-baba, olyan szépen elcsócsálná a sült krumplit, az édibédi pofijával.

Próbáltam emlékeztetni azokra az esetekre, amikor küzdeni kell vele, hogy a kést ugyan már tegye le, meg hogy ne tömje tele a száját, mert könnyen visszaúton találja magát az étel, és hogy el-elfutkos az asztaltól, ami még itthon elmegy, de a vendéglőben nem igazán. Mindez teljesen meghiúsítja a nyugodt, egymás szemébe bámulós, szülinapi ebédünket.

– Úgy hiányzik, és nem lenne nagy gond vele.

Hát jó, mondtam. Végülis ő a szülinapos. Ha ő ezt kéri szülinapjára, beleegyezem.

Nem mondta, de a sóhajaival aztán ebéd közben jelezte, hogy csöppet talán megbánta a dolgot. Mivel én halászlevet ettem, Ági az ő táljából csemegézett, neki kellett segítenie, aprítania, adogatnia a szájába. Volt késért küzdés, szájnak teletömése, gyomorból visszaút is.

Az viszont tény, hogy nagyon édibédi volt a pofija, jóízűen csócsálta a krumplit, szépen elvolt velünk ez a kitüntetett, kivételezett gyerek szülinapi ajándékként.

– És képzeljétek el, 10 évvel ezelőtt körülbelül ilyenkor jött vissza apa hozzám a kórházba.

– Mi meg itthon izgultunk, hogy fiú vagy lány születik-e.

– Aztán fiú lett. Anya, és mi lett volna Marci neve, ha lány lett volna?

– Eszter.

– És hogy-hogy akkor én nem Eszter lettem?

– Mert aztán rátaláltunk a Júliára, ami sokkal szebben hangzik a vezetékneveddel. Marci, szerinted melyik név szebb?

– Nem is tudom. De Julcsi akkor is ugyanilyen szép lenne, ha Eszter lenne.

Én egyetlen kedvenc nagyfiam 10 esztendős lett! Mielőtt bárki felhördülne, mégis hogy képzelem ezt a kivételezést, gyorsan leszögezem, hogy abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy van nekem egyetlen kedvenc nagylányom, egyetlen kedvenc kisfiam, egyetlen kedvenc kislányom is. Ezekkel a megszólításokkal hazugság nélkül tudok nekik hízelegni úgy, hogy könnyedén leveszem őket a lábukról.

Csupa-csupa szép és jó dolgokat szeretnék ide lejegyezni, mert van bőven, amivel szívemet, lelkemet melengeti ez a 10 éves kiskamasz. Természetesen bele tudnék bonyolódni kevésbé kellemes oldalának az elemzésébe, meg abba, hogy mindez hova vezethető vissza, mi lehet az oka. Az ilyen elemzéseknek az a vége mindig, hogy az segít, hogy csupán szeressem ezt a gyereket és tudjam be a közelgő viharos kamaszkor előszelének az udvariatlanságát, gyerekességét, eszetlen viselkedését.

Marci, kicsi Marci! Elsőszülöttként próbára teszel minket, mi pedig, akik veled érünk először oda a gyereknevelés útkereszteződéseihez, próbára teszünk téged. Ez az út rögös, de örömteli.

Mert látjuk, hogy kinyitod a szemed a világra, észreveszed, minek lehet örülni. Fáradtan autózunk hazafelé, és felhívod a figyelmünket, hogy micsoda szép az út a ráhullott hófehér virágszirmoktól, és hogy nyugatra nézve a naplemente pirosra festi a bárányfelhőket is. Betegen orvoshoz sétálva rám pisszegsz, hogy nini, ott egy feketerigó, lelassítunk, és amikor a kismadár felénk fordítja a fejét, integetsz neki egyet.

Mert élvezzük, hogy a zene benned van, citerázásodtól zengve felvidul a ház, és vacsoraidőben nem tetszik, ha a szájdobolásodat le szeretnénk állítani, pedig, tudod, a kettő egyszerre nem megy.

Mert szeretjük, ha magadtól értelmes, építő elfoglaltságot találsz. Az öt angyalkáért kapott kis Rubik-kockával leülsz a gép elé, és videó alapján próbálod kirakni a hat oldalát. Meg leülsz Marika mamánál a cd-lejátszó mellé, és végighallgatod az István, a király rockoperát.

Mert büszkék vagyunk rád, hogy jól tanulsz, hogy okos vagy, és tudjuk, hogy a „nem érdekel” kijelentéseid belül az ellentétjét jelentik. Törekedsz a jobbra és tisztában vagy a feladataiddal.

Mert jó látni, hogy követed apád példáját. Nem maradhatsz ki a bütyköléseiből, átveszed a mintáját a szorgalomban, füvet nyírsz, szívesen segítesz a munkájában, igaz, sokszor a házi feladat helyett…

Mert bírom, hogy ha jókedved van, ha duzzogsz, ha bosszantani akarod a tesókat, ha cseresznyét ennél és éppen érik is, fogod magad, felmászol a cseresznyefára és elfoglalod a kedvenc ágat, és nézelődsz, kiengeded a gőzt, csemegézel.

Mert meg tudsz minket nevettetni, érted a viccet, veszed a lapot és nem tudod kihagyni a magaslabdákat sem. Nagyon jó a humorod! Ahogy mondtam már neked, az örsötökben, ha lenne még ilyen, te lennél a mókamester.

Mert még engeded magad szeretni, bár már meg szoktam kérdezni utcán, suliban, hogy adhatok-e puszit, de még furán nézel rám, hogy ezt most miért kérdeztem és igen a válaszod. A zugszeretgetések ideje tehát még odébb van, de közeleg, érzem, mert már nem férsz el a fél vállamon, hanem lógnak rólam hosszú karjaid és lábaid, ha az ölembe fészkeled magadat.

Mert tudom, hogy azért nem ismered fel az alapvető szükségleteidet, hogy ennél pár falatot, vagy jólesne egy pohár víz, vagy álmos vagy, mert tudod, hogy én úgyis itt vagyok neked, és örülök, hogy adhatok enned, kínálhatlak vízzel és gyorsan ágyba terelhetlek. Örülök, hogy engeded, hogy gondoskodjam rólad.

Mert lenyűgözöl, ahogy szereted a lányokat, elsős korodtól szerelmes vagy. Mosolygok, amikor meséled, hogy két és fél év után lett egy vetélytársad, kitartóan küzdöttél vele a lánykáért szkanderral, ajándékokkal, öleléssel (!), de aztán feladtad, ahogy te mondtad, hm, gondoltál egyet, és már mást szeretsz.

Drága egyetlen kedvenc nagyfiam! Isten éltessen sokáig! Köszönjük, hogy vagy nekünk!

 

 

Sms-t jelző csipogásra ébredek. Kitapogatom a telefonomat a párnám mellett, ahogy kioldom a billentyűzárat, látom az időt, 7.18. “Szia. Készülhet közös kép a fiúkról?” Beindulnak a fogaskerekek… Közös? Kép? Fiúkról? Egyre olajozottabban kapcsolódnak a fogak egymásba… Kép, fénykép, fényképezés. Milyen nap is van? Tegnap esős, szomorkás nap volt, igen, igen, vasárnap. Akkor ma hétfő! Vagyis suli! Jesszus, akkor elaludtunk! háromnegyed 8-ra kell odaérniük. Ez a fényképezés is új infó! Minden egyes nap azzal várom haza őket, van-e jegy, van-e matrica, van-e üzenet, kivéve múlt pénteket. Nem kérdeztem,  nem mondták. Amíg fejben megkeresem  a fehér inget, blúzt és fekete nadrágot és szoknyát, felállítom a vasalódeszkát, bedugom a vasalót, és irány a gyerekszoba. Jó reggelt, jó reggelt, gyorsan, Pál, Kata, Péter, stb. keljetek, hétfő reggel van, elaludtam 10 perc múlva indulni kell, ébredjetek, ma fényképezés is lesz, nem is mondtátok, ma csak víz és a tegnapi maradék sütivég lesz reggelire, hova tetted, Julcsi, a harisnyádat, Marci, akarsz a barátaiddal közös képet az osztályképen kívül? Gyors válasz az sms-re, igen, persze, lehet közös kép, és köszi, hogy felébresztettél az üzeneteddel. Vasalatlanos ládából elő az ünnepi garnitúrát, gyors vasalás, nem alapos, mert úgyis elülik meg hátul állnak, mert magasak, nem fog látszani. Tízórai, tornacucc, táskaellenőrzés. Gyertek, gyertek! Juj, az a cipő milyen sáros, törlöm! Voltál már pisilni? Azt már csak magamban mondom, hogy nyugodt reggeli közben akartam a környezetismeret új fejezetéről beszélgetni Marcival, hátha megírja az elmaradt felmérőt. Hát akkor a beszélgetés helyett egy imát mondok érte negyedik óra idején. Jól van, 7.38, már csak Julcsinak kell egy frizura, amivel majd 20 év múlva is szívesen néz a fényképen magára, és kész is. Indulhatnak!

Amiért hálás vagyok: mindeközben egyik kicsi se ébredt fel.

Amilyen megfigyelést tettem: ha szorít az idő, a gyerekek is és én is többre vagyunk képesek.

Ti pedig abba láthattatok bele, miért is vagyunk késős család (a genetikán kívül…)

Számos újságcikk, fórum, tanulmány foglalkozik azzal, honnan is számíthatjuk az új életet. Van, aki a fogantatástól gondolja, mások a várandósság 12. hetétől, megint mások az anyai testtől különválástól, a születéstől. Na és egy nő mikor válik anyává? Az első kétcsíkos terhességi teszt láttán? Vagy attól a pillanattól, amikor meglátja az ultrahangos vizsgálat közben a képernyőn a dobogó szívet? Vagy amikor először érzi a pici mozgását a pocakjában? Vagy amikor megszületik a pici baba és a kezében tarthatja? Nehéz kérdés. Én a saját történetemet tudom elmesélni válaszul.

Az első várandósságom során én végig azt gondoltam, hogy majd ha megszületik a picink, akkor válok anyává. Készültem rá nagyon, az első közös képre friss anyaként, az örömhír-sms-re, a gyerekszobában várta őt a kiságy, pelenkázó tele ruhákkal, babakocsi. Vigyáztam magamra, elvártam a plusz törődést, úgy gondoltam, megérdemlem az eggyel több kocka csokit vagy épp azt, hogy pihenhessek lábat lógatva.

Aztán eljött a nagy nap. Megszületett! Egészséges kisfiú! Boldogságunk határtalan volt! Első unoka a családban, mindenki repdesett az örömtől.  Én anya lettem, Apácska pedig apa. Elkészült az első közös kép, elküldtük az üzeneteket. Voltak az első mellre tétellel gondjaink, meg az utolsó trimeszterben gyakorivá vált epegörcseim se szűntek meg a szüléssel, mégis büszke voltam és boldog. Jöttek sorra a családtagok látogatóba, meséltem, hogy s mint volt, néztük, kire hasonlít az új jövevény.

Így történt ez az utolsó kórházban töltött délután is. Öcsém és a párja voltak nálunk, beszélgettünk, hogy másnap már otthon leszünk és találgattuk, vajon az újdonsült nagymama milyen finomsággal vár haza. Épp készültek hazaindulni, amikor Marci elkezdett sírni. Felvettem és ringatni kezdtem. Nem segített. Sétálni kezdtem vele, majd mellre tettem, de tovább sírt. Felváltva próbálgattam újra ezeket, s mondtam, „jaj, ne sírj már, kis Marci!” Sógornőm könnyedén azt mondta erre, hogy pedig a babák szoktak sírni, ki kell találni, mi a bajuk.

Ez a mondat észhez térített. Nem mintha addig komolytalanul álltam volna a babavállalás dolgához, de akkor tudatosult bennem a felelősség, rám nehezedett a súlya. Ettől kezdve tőlem függ az ő élete, az határozza meg a testi és lelki egészségét, hogy én, az anyja, hogyan etetem, öltöztetem, vigyázok rá.

Én akkor, 2004. május 30-án délután, ott, a kórházi ágyam előtt állva, Marcit a karomban tartva, kissé kétségbeesve, anyává váltam.

(Ezeket a gondolatokat a dúlablog ba Lénárd Orsi barátnőm felkérésére fogalmaztam meg.)