Éjjel körülbelül egyórás közös programunk volt – Marcinak, Palkónak, Áginak és nekem.

Marci este elfoglalta Apácska ágyát, ahogy az aktuális beteg gyereknek ez mindig kijár. Apácska ment a nappali szőnyegére terített matracra, hozzáteszem, szívesen. Ági az ágyunknak tolt kiságyában aludt el, a két középső a saját ágyában. Talán fél kettő lehetett, amikor Palkó megkezdte a műsort, azzal, hogy átjött, vonszolta maga után a takaróját, hóna alatt a párnája és a tigrise. Remek belépő, ez még folytatódhat nyugisan. Kicsit odébb helyezkedtem, mint amikor a színházban nem látok ez előttem ülőtől, így elfért Palkó a lábamnál, s miután ő is befészkalta magát, visszaalvásra készülődtem. Éreztem, hogy nem nyugszik, hogy van valamilyen megosztani valója még, de nagyon álmos voltam, gondoltam, majd szól, inkább alszom. Pár perc múlva jött az “anyaaa”. Pisilnie kell. Az összes lehetőség közül a legrosszabb. Igazán interaktív darab. Mert ha szomjas, odanyújtom az éjjeliszekrényre készített poharat, vagy akár odaküldöm érte. Ha az ágyában felejtette az aktuális, tigris mellé ideiglenesen szegődött plüssjét, akkor azzal szoktam vigasztalni, hogy ott a lábam, karolja át azt. De vécére ki kell kísérni mindenképp, mert hiába éri fel a kapcsolót, fél. Arra értünk vissza, hogy Ági is színre lép, és nagy lendülettel puffan át a mi ágyunkra. És a sztárok felvonultatásának nincs vége, mert már ezt megelőzően is pislogva készülődött, a puffanásra,  mint egyfajta végszóra, Marci is felébredt. “Cücü”, kérte Ági a gyors összebújást, s talán így közösen le is zártuk volna a szerepünket, ha közben nem veszi észre, hogy Marci is játszik. Ugyanis élt Ágiban az este, amit Marcival hahotázós-bújócskázós vigassággal zártak. Huncutul összenéztek és mosolyogtak egyet. Itt gyorsan el kellett volna egy kis rendezői szigorral kapnom a dolgot, hogy most aztán elég és tessék aludni, de nem tettem, így indult az egyórás közös program: nevetés, kukucs, namostmáraludjatok, cücü, sírás, nevetés, kukucs, namostmáraludjatok és így tovább. A műsor közben volt tehetetlen sírhatnékom, csillapíthatatlan röhöghetnékem, szóval valamit nagyon jól csináltak. Ahogy lejárt a műsor, függönyhúzás, elfáradtak a színészek, mindenki elvonult megpihenni, Ági maradt mellettem, Palkó ment a rácsos ágyba, én, elégedett közönségként nyakig húztam a takarót vastaps helyett, éreztem, ahogy kúszik vissza a lábamba az ágymeleg, nehezedik újra a szempillám, megkönnyebbülve és boldogan idézem vissza a darab legjobb alakításait. Kicsit talán mosolyra is húztam a számat félálomban, amikor egyszer csak hallok valamit távolról: “anyaaa”. Már álmodom, igen, igen… “Anyaaa!” Nem, mégsem. De eszem ágában sincs meghallani. Viszont Palkó nem adja fel, azzal az erőteljes suttogásfajtával folytatja, ami már olyan hangos, hogy szinte már nem is suttogás. “Anyaaa!” Na jó, essünk túl rajta.

– Tessék?

– Anya, én óvodába szeretnék menni.

Nevetek. Bezzeg hétfőnként és szünetek után sírva hagyom ott…

– Igen? Hogy jutott ez most eszedbe?

– Mert játszani szeretnék!

– Milyet szeretnél játszani? – megyek bele megadva magamat a párbeszédbe.

– Láncosat.

– Az meg milyen?

– Kutyás.

– Igen?

– Igen. Gergő a kutya, én meg a gazda.

– Jaaa, értem.

– Anyaaa, óvodába szeretnék menni!

– Kicsim, ha láncosat szeretnél most ott játszani, akkor inkább majd csak reggel menjünk, mert zárva van az ajtó, és unatkoznál is, mert Gergő sincs ott.

A tapsrend itt ért véget, mert ebbe belenyugodott, elfogadta, visszament az öltözőbe és elaludt.

Mindezt a kisgyerekes, hosszú éjszakák és fáradt másnapjai emlékére jegyeztem le, amelyek még nem a múlté. Majd ha egyszer éjszakára kimaradnak valami szórakozóhelyen, visszasírom még ezeket!

 

a


Hozzászólás írása