Számos újságcikk, fórum, tanulmány foglalkozik azzal, honnan is számíthatjuk az új életet. Van, aki a fogantatástól gondolja, mások a várandósság 12. hetétől, megint mások az anyai testtől különválástól, a születéstől. Na és egy nő mikor válik anyává? Az első kétcsíkos terhességi teszt láttán? Vagy attól a pillanattól, amikor meglátja az ultrahangos vizsgálat közben a képernyőn a dobogó szívet? Vagy amikor először érzi a pici mozgását a pocakjában? Vagy amikor megszületik a pici baba és a kezében tarthatja? Nehéz kérdés. Én a saját történetemet tudom elmesélni válaszul.

Az első várandósságom során én végig azt gondoltam, hogy majd ha megszületik a picink, akkor válok anyává. Készültem rá nagyon, az első közös képre friss anyaként, az örömhír-sms-re, a gyerekszobában várta őt a kiságy, pelenkázó tele ruhákkal, babakocsi. Vigyáztam magamra, elvártam a plusz törődést, úgy gondoltam, megérdemlem az eggyel több kocka csokit vagy épp azt, hogy pihenhessek lábat lógatva.

Aztán eljött a nagy nap. Megszületett! Egészséges kisfiú! Boldogságunk határtalan volt! Első unoka a családban, mindenki repdesett az örömtől.  Én anya lettem, Apácska pedig apa. Elkészült az első közös kép, elküldtük az üzeneteket. Voltak az első mellre tétellel gondjaink, meg az utolsó trimeszterben gyakorivá vált epegörcseim se szűntek meg a szüléssel, mégis büszke voltam és boldog. Jöttek sorra a családtagok látogatóba, meséltem, hogy s mint volt, néztük, kire hasonlít az új jövevény.

Így történt ez az utolsó kórházban töltött délután is. Öcsém és a párja voltak nálunk, beszélgettünk, hogy másnap már otthon leszünk és találgattuk, vajon az újdonsült nagymama milyen finomsággal vár haza. Épp készültek hazaindulni, amikor Marci elkezdett sírni. Felvettem és ringatni kezdtem. Nem segített. Sétálni kezdtem vele, majd mellre tettem, de tovább sírt. Felváltva próbálgattam újra ezeket, s mondtam, „jaj, ne sírj már, kis Marci!” Sógornőm könnyedén azt mondta erre, hogy pedig a babák szoktak sírni, ki kell találni, mi a bajuk.

Ez a mondat észhez térített. Nem mintha addig komolytalanul álltam volna a babavállalás dolgához, de akkor tudatosult bennem a felelősség, rám nehezedett a súlya. Ettől kezdve tőlem függ az ő élete, az határozza meg a testi és lelki egészségét, hogy én, az anyja, hogyan etetem, öltöztetem, vigyázok rá.

Én akkor, 2004. május 30-án délután, ott, a kórházi ágyam előtt állva, Marcit a karomban tartva, kissé kétségbeesve, anyává váltam.

(Ezeket a gondolatokat a dúlablog ba Lénárd Orsi barátnőm felkérésére fogalmaztam meg.)

 

 

a


Hozzászólás írása