Izgatottan vártam Apácska születésnapját. Főnökétől kértem meglepi szabadnapot, hátmasszázsra terveztem vinni, egy kis közös intéznivaló, aztán meg asztalt foglaltam a Lóban egy ebédre. Mindez nagy érték, még az intézkedés, vásárlás is, mert végtelen örömmel tölt el mindkettőnket, ha kettesben vagyunk, nem álmosan és bogarasan csak este, hanem napközben, és senki nem szakít félbe, nem kell inni adni, békíteni, azonnal válaszolni.

Megvolt a hátmasszázs, vettünk pár dolgot, majd éhesen jöttünk hazafelé, hogy beüljünk az ebédre. Hátradőlve épp arra gondoltam, hogy aj, de jó lesz egymással szemben ülni, egymás szemébe nézni, beszélni mindenről, ami nemcsak a hétköznapi teendők, mit, mikor, hogyan. Ekkor szólalt meg a kormány mögött Apácska:

– Ági otthon marad?

Csak mosolyogtam és egy hümmögéssel nyugtáztam a humorát.

– De most tényleg! – folytatta. – Biztos, jól ellenne velünk.

Kikerekedtek a szemeim. Komolyan beszél.

– Ücüpücü Ági-baba, olyan szépen elcsócsálná a sült krumplit, az édibédi pofijával.

Próbáltam emlékeztetni azokra az esetekre, amikor küzdeni kell vele, hogy a kést ugyan már tegye le, meg hogy ne tömje tele a száját, mert könnyen visszaúton találja magát az étel, és hogy el-elfutkos az asztaltól, ami még itthon elmegy, de a vendéglőben nem igazán. Mindez teljesen meghiúsítja a nyugodt, egymás szemébe bámulós, szülinapi ebédünket.

– Úgy hiányzik, és nem lenne nagy gond vele.

Hát jó, mondtam. Végülis ő a szülinapos. Ha ő ezt kéri szülinapjára, beleegyezem.

Nem mondta, de a sóhajaival aztán ebéd közben jelezte, hogy csöppet talán megbánta a dolgot. Mivel én halászlevet ettem, Ági az ő táljából csemegézett, neki kellett segítenie, aprítania, adogatnia a szájába. Volt késért küzdés, szájnak teletömése, gyomorból visszaút is.

Az viszont tény, hogy nagyon édibédi volt a pofija, jóízűen csócsálta a krumplit, szépen elvolt velünk ez a kitüntetett, kivételezett gyerek szülinapi ajándékként.

a


Hozzászólás írása