2014. május archívum

Amikor egész vacsora alatt csak gyenge próbálkozások tudnak történni Apácskával valami beszélgetésfélére, mert mindig kell valakinek még egy kis kakaó vagy megint elvette az egyik a másiktól a szívóvszálját, meg amikor újra a Kiskalásztól halljuk, hogy csinta, csinta, csinta, palacsinta, és nem az Eddától a Kör közepén állok-ot, és aztán amikor éjjel már a másodikat kísérem másodszor pisilni, mert nem éri fel a kapcsolót és fél is, a leckeírás kihajtásáról már nem is beszélve, szóval ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk egymást, hogy majd, majd eljön a mi időnk is egyszer.

Majd amikor kirepülnek, majd amikor már egyiknél sem kell aggódni, hogy vajon sikerül-e valamilyen vizsgája, meg amikor majd éppen nem születik unoka, a már meglévőkre meg majd a másik nagyszülők vigyáznak, ha kell,  szóval majd egyszer egy nyárra veszünk egy lakókocsit, az autónk után csatoljuk s bejárjuk vele Európát.

Amikor a homályban kap még egy-két simogatást Palkó, hogy vissza tudjon aludni, meg a nyugis, leülős szopik alatt sokszor tervezem ezt az utat. Nem vagyok nagy rajongója a franciáknak, de a legelső ország mindig az, ami eszembe jut. Már álmodtam is arról, hogy Apácska meglepett egy párizsi úttal, és álltam már az Eiffel-torony tövében. Bámulatos érzés volt. Valahogy az is bekúszott a tervbe, hogy majd kiállunk a Szajna partjára és Apácska gitárkíséretében elénekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Előtte veszünk a bolhapiacon, ahol szabadon lehet alkudni, egy kalapot, amibe aztán gyűjthetjük az aprót. Aztán Portugáliában végigjárjuk az El Caminót. Ha nem végig, az sem baj. Ki tudja, bírja-e még a lábunk, az ízületeink majd.

Természetesen nem távol nyugaton kezdjük az utunkat. Keletre kezdünk, a szeretett Torockó lesz az első állomásunk, ez egészen biztos. A sziget, ahol megszűnnek a gondok, meg a térerő is, és nem ér utol senki és semmi. Van tiszta levegő, tehenek és sziklák. Petivel (mert akkor, ott miért is szólítanám Apácskának?) visszamegyünk a nászutunk helyszínére, a görög tengerpartra. Nagyszemű szőlő, strandröpi, fehér kalap, szabadság!

Csinálunk az út során olyanokat, amiket most a gyerekeinknek tiltanánk. Beszaladunk, én legalábbis igen, szóval beszaladok egy virágzó repcetábla közepébe és az eget bámulva forgok, megnevettetjük az őrségváltó katonákat a Buckingham Palotánál és enyhén csúnya szavakat tanulunk meg hollandul.

A Kárpátokon áthaladva többször megállunk és szippantunk a friss levegőből, és csodáljuk a havas csúcsokat, amelyekre Peti annyira vágyik mindig! Nem kell magyarázni senkinek, hol vagyunk, milyen hegység ez és miért van nyáron hó a tetején. Szó nélkül állunk, kézenfogva, és csodáljuk a tájat.

Aztán utunk végén, Sopronban elmegyünk egyet bobozni, és egy búcsúebédre, aztán egy sóhaj után elégedetten hazafelé vesszük az irányt. Itthon vár a család egy bogrács pörkölttel, kivetítjük nekik élménybeszámoló közepette a fényképeinket, majd megbeszéljük, milyen sorrendben viszik el a lakókocsit a családjaikkal.

Ez lesz. Addig is nyüzsögve vacsorázunk, hallgatjuk a Kiskalászt, vécére kísérünk és leckét csináltatunk.

a

Amikor múlik a vénasszonyok nyara, és kopaszodnak a fák, kezdünk a szobánk rabjává válni, elszomorodunk és vágyunk vissza a nyárba. Jó összeszedni olyankor, hogy miért szerethető mégis az a hideg, nyirkos, sötét november. Mivel úgysem tudunk mit tenni ellene, csak elfogadni és igenis jól érezni magunkat akkor, olyan körülmények között, ősszel én is ezt csináltam, megnéztem, mik az előnyei annak az időnek.

Na de mit lehet kezdeni egy májussal, amely tartósan olyan, mint egy november – ami az időjárást illeti. Ugyanezt az listázást.

Süvít a szél, sípol a kályha a hamuzó nyílásán át. Sebaj, egy improvizált közös zenéléskor jól jön ez a kíséret. A futórózsát is csapkodja a szél, lassan földig hajol az ága – felkötözni ezt egy váratlanul jött barkácsolási lehetőség a nagyfiúnak, amely, akárhogy is nézzük és akarjuk tagadni, mindenképpen élvezetesebb elfoglaltság a helyesírási feladatnál. A kisfiú attól lesz boldog, hogy engedélyt kap, hogy 5 percig gumicsizmában ugyan, de combig áztassa magát az udvar pocsolyáiban való végigtrappolás során. És ha már két gyereket boldognak látunk, már jó.

Mióta jó idő lett valamikor márciusban, az élet többnyire odakint zajlik. A terasz a helyszíne a leckeírásnak, a rajzolásnak, az étkezéseknek, az olvasásoknak. Fél 8-kor még nappali világosság van, a nap aranysugarai sem barnulnak még, az órát nem ismerő kicsik jogosan teszik fel a kérdést, miért kell már pizsamára váltani. Most viszont leszűkült a tér, a sörpad fázósan hiányol bennünket, Kifli kutyánk is összekuporodva várja a közös játékot. Ebben a legjobb az, hogy csak átmeneti állapot. Egy kis türelemmel és kreativitással könnyen átvészelhető ez az időszak.

Ha például a császármorzsát választjuk ebédnek, elkészítése közben végig a nagyinkra gondolunk, aki gyerekkorunkban olyan sokszor olyan finoman készítette, és a málnaszedésben szünetet tartva jó porcukrosan tömtük be, a gurulós málnából elcsenve hozzá egy-egy darabot. Aztán hallgathatunk zenét, szambázósat, keringőset, csípőrázósat, és ha engedünk a ritmus és a kicsik csábításának, lejthetünk is rá szalagröptetős körtáncot. Még annak is lehet csöppecskét örülni ilyenkor, hogy az ovisunk beteg, így nem kell kitenni sem a lábunkat a házból. Hacsak tüzifa-gyűjtés erejéig nem… Mert jó a cserépkályha melegét érezni, hozzábújni, este a takarónkat nekinyomni és gyorsan behuppanni vele az ágyba, körülöttünk mindenhol magunk alá gyűrve a széleit. Az a jó ebben, hogy tudjuk, hogy napok,  hetek múlva már talán takaróra sem lesz szükség, nem hogy előmelegített takaróra.

Jól kell az ebéd utáni mesét kiválasztani. A Pettson és Findusz meséiből a Csetepaté a kiskertben tökéletes példány. “Szép tavaszi reggel volt. A bokrok ágain madarak daloltak, terebélyesedtek a fák, nőtt a fű,” – a szépen és a daloláson kívül ez mind igaz, még ha hideg és eső is van most – “az apró állatkák repkedtek, kúsztak-másztak, munkálkodtak mindenfelé. A levegő tele volt az újjáéledő természet halkan dongó, zizegő,éneklő susogásával.” Hát nem szép? Kis képzelettel ott lehetünk Petsson kertjében s együtt vethetjük vele a krumplit, Findusszal meg a húsgombócot.

Semmi nem sürgeti a házimunkákat sem, nem fontos most azonnal mosni sem, meg lehet várni a napos időt, amikor teregetés után pár óra múlva meg is szabadíthatjuk a ruhaszárító kötelet a terhétől. Ebben az időben más sem szívesen mozdul ki, így vendégre sem számíthatunk, elég lesz a nappalit kiporszívózni majd a hétvégére. Vasalni lehetne, de félő, hogy a nagy szél okozta gyakori áramszünet nem tenne jót a vasalónak. (Ez, ha valódi indoknak nem is, de kifogásnak tökéletes.) És ez a Pató Pál úri hozzáállás jólesik a tavasz óta felgyorsult életritmusunknak, a kicsit visszakívánt hosszú, téli estéket kapjuk meg ajándékba ettől a hideg májustól. És egy ilyen hideg májusi estébe majd belefér egy diavetítés is, meg egy esti felnőttfilmvetítés.

Igaz, az ajándék díszcsomagolása elmaradt, de a kísérő cédulán ott van az üzenet: “A felhők fölött mindig kék az ég! Szeretettel: 2014 májusa.”

a

Vásárolni mentem. Ruhát. Ezt mindig naaagy lendülettel kezdem, már elképzelem magamat a megálmodott új farmerban, ami pontosan passzol rám. Látom magamat a romantikus felsőben, ami teljesen illik rám. Aztán általában jön a csalódás.

A forgatókönyv változatlan, így történt legutóbb is. Találtam egy szép blézert Marci elsőáldozására. Az én méretemben természetesen nem volt, illetve volt, de nem a megfelelő színben. Körbejártam az üzletet, ránéztem egy-egy másik darabra, de egyik sem fogott meg. Mindig visszatértem a fehér blézerhez. Hirtelen beugrott, hogy a nagyobból a varrónő még tud kisebbet csinálni! Milyen szerencse, hogy nem fordítva van! Felhívtam ott rögtön, vállalja-e. Igen, persze, így megvettem és boldogan hoztam haza.

A varrónő nézi, nézi, majd azt mondja, nem nyúl hozzá, mert úgy látja, ha a gombokat beljebb varrjuk, megoldódik a méretprobléma. De jó, hát azt én is meg tudom csinálni! (Ennél a pontnál éreztem már, hogy ebből baj lehet.)

Mindez kedden történt.

Kedden este a ruhakérdésem kipipálásának önfeledt nyugalmában gondoltam, majd másnap odébb varrom a gombokat, aznap már jól kifáradtam a járkálásban. Szerdára Marci lebetegedett, ápoltam a kórjának az intenzív részében, s közben a 3 gombra gondoltam. Este az ideje a leülős foglalatosságoknak, megvárom a lámpaoltást a gyerekeknél. Aztán végül úgy alakult, hogy elaludtam Ági altatásakor vele együtt hajnalig, akkor gyors fogmosás után a telefonomat korai ébresztésre tettem, hogy majd reggel pótolom az esti tervemet. Persze nem jött össze, mert Ági egy perccel az ébresztő előtt ébredt, s azzal telt a reggel, hogy próbáltam visszaaltatni, majd mikor láttam, hogy reménytelen, próbáltam csendben szórakoztatni, hogy ne keltse fel a tesóit túl korán.

Csütörtökre süteménysütés volt beütemezve, azzal nem csúszhatok a hétvégi ünnepi nagy létszámú vendéglátás miatt. Csak az volt kellemetlen, amikor az egyértelműen nem halogató varrónő hívott, hogy na milyen lett a blézer, jó-e úgy, vagy kell alakítania? Halkan ismertem be, hogy még nem csináltam meg a gombvarrást. De majd este! Úgy is lett, de nem az én blézeremen, hanem Marci zakóján cseréltem ki a gombokat. Lássuk be, az öt gomb után még három már túl megerőltető lett volna!

Eljött a péntek. Napközben már nem is próbálkoztam egyáltalán, estére terveztem. De aznap egész egyszerűen elfelejtettem.

Szombaton kitört nálam is Marci kórsága. Amennyit bírtam, annyit készültem a másnapi nagy napra, aztán csak lézengtem, vagy feküdtem és szédültem. Nem igazán megfelelő az ilyen gyenge állapot gombvarrásra.

Vasárnap sokkal biztosabb erőnléttel ébredtem, gyorsan elkészítettem a köretet, egy salátát, majd az utolsó félórák következtek az elsőáldozó fiam miséjéig. Hajmosás, reggeliztetés, öltöztetés, vázák keresése az ünnepi asztalra, beágyazás, cipőtisztítás ééééés gombvarrás! Éppen mire mindenki elkészült, kézbe vettem a blézert, tűt és cérnát és nekiálltam. Egy, kettő, három és már kaphattam is magamra, indulás! Teljességgel felesleges lett volna hétközben az a plusz mozdulat, amivel kivettem volna a szekrényből, le a vállfáról a varrás kedvéért, majd fel a vállfára és vissza a szekrénybe. Na ezt spóroltam meg azzal, hogy az utolsó pillanatra hagytam a gombok átvarrását.

a

Éjjel körülbelül egyórás közös programunk volt – Marcinak, Palkónak, Áginak és nekem.

Marci este elfoglalta Apácska ágyát, ahogy az aktuális beteg gyereknek ez mindig kijár. Apácska ment a nappali szőnyegére terített matracra, hozzáteszem, szívesen. Ági az ágyunknak tolt kiságyában aludt el, a két középső a saját ágyában. Talán fél kettő lehetett, amikor Palkó megkezdte a műsort, azzal, hogy átjött, vonszolta maga után a takaróját, hóna alatt a párnája és a tigrise. Remek belépő, ez még folytatódhat nyugisan. Kicsit odébb helyezkedtem, mint amikor a színházban nem látok ez előttem ülőtől, így elfért Palkó a lábamnál, s miután ő is befészkalta magát, visszaalvásra készülődtem. Éreztem, hogy nem nyugszik, hogy van valamilyen megosztani valója még, de nagyon álmos voltam, gondoltam, majd szól, inkább alszom. Pár perc múlva jött az “anyaaa”. Pisilnie kell. Az összes lehetőség közül a legrosszabb. Igazán interaktív darab. Mert ha szomjas, odanyújtom az éjjeliszekrényre készített poharat, vagy akár odaküldöm érte. Ha az ágyában felejtette az aktuális, tigris mellé ideiglenesen szegődött plüssjét, akkor azzal szoktam vigasztalni, hogy ott a lábam, karolja át azt. De vécére ki kell kísérni mindenképp, mert hiába éri fel a kapcsolót, fél. Arra értünk vissza, hogy Ági is színre lép, és nagy lendülettel puffan át a mi ágyunkra. És a sztárok felvonultatásának nincs vége, mert már ezt megelőzően is pislogva készülődött, a puffanásra,  mint egyfajta végszóra, Marci is felébredt. “Cücü”, kérte Ági a gyors összebújást, s talán így közösen le is zártuk volna a szerepünket, ha közben nem veszi észre, hogy Marci is játszik. Ugyanis élt Ágiban az este, amit Marcival hahotázós-bújócskázós vigassággal zártak. Huncutul összenéztek és mosolyogtak egyet. Itt gyorsan el kellett volna egy kis rendezői szigorral kapnom a dolgot, hogy most aztán elég és tessék aludni, de nem tettem, így indult az egyórás közös program: nevetés, kukucs, namostmáraludjatok, cücü, sírás, nevetés, kukucs, namostmáraludjatok és így tovább. A műsor közben volt tehetetlen sírhatnékom, csillapíthatatlan röhöghetnékem, szóval valamit nagyon jól csináltak. Ahogy lejárt a műsor, függönyhúzás, elfáradtak a színészek, mindenki elvonult megpihenni, Ági maradt mellettem, Palkó ment a rácsos ágyba, én, elégedett közönségként nyakig húztam a takarót vastaps helyett, éreztem, ahogy kúszik vissza a lábamba az ágymeleg, nehezedik újra a szempillám, megkönnyebbülve és boldogan idézem vissza a darab legjobb alakításait. Kicsit talán mosolyra is húztam a számat félálomban, amikor egyszer csak hallok valamit távolról: “anyaaa”. Már álmodom, igen, igen… “Anyaaa!” Nem, mégsem. De eszem ágában sincs meghallani. Viszont Palkó nem adja fel, azzal az erőteljes suttogásfajtával folytatja, ami már olyan hangos, hogy szinte már nem is suttogás. “Anyaaa!” Na jó, essünk túl rajta.

– Tessék?

– Anya, én óvodába szeretnék menni.

Nevetek. Bezzeg hétfőnként és szünetek után sírva hagyom ott…

– Igen? Hogy jutott ez most eszedbe?

– Mert játszani szeretnék!

– Milyet szeretnél játszani? – megyek bele megadva magamat a párbeszédbe.

– Láncosat.

– Az meg milyen?

– Kutyás.

– Igen?

– Igen. Gergő a kutya, én meg a gazda.

– Jaaa, értem.

– Anyaaa, óvodába szeretnék menni!

– Kicsim, ha láncosat szeretnél most ott játszani, akkor inkább majd csak reggel menjünk, mert zárva van az ajtó, és unatkoznál is, mert Gergő sincs ott.

A tapsrend itt ért véget, mert ebbe belenyugodott, elfogadta, visszament az öltözőbe és elaludt.

Mindezt a kisgyerekes, hosszú éjszakák és fáradt másnapjai emlékére jegyeztem le, amelyek még nem a múlté. Majd ha egyszer éjszakára kimaradnak valami szórakozóhelyen, visszasírom még ezeket!