2014. június archívum

Ma misén, amikor Ági megnézegette már mind az öt könyvet, amit magunkkal vittünk, meg a táskámban talált dínóval is kisétálta magát, és már az izgalmas perselyezésen is túl voltunk, de még a varázslatos csengetős úrfelmutatás messze volt még, elő akartam készíteni a kekszet, amit a végső nyugtatásra szántam. Kétségbeesve állapítottam meg, hogy otthon felejtettem. Ági combocskáját simogatva reménykedtem, hogy majd megszáll a kreativitás a következő unatkazó nyüsszögésig és segítségével végig tudjuk hallgatni a szentmisét megadó menekülés nélkül. Ahogy simogattam, Ági mozdulatlanul ült. Rájöttem, hogy az ünneplős harisnya alatt szúnyogcsípéseket ér a simogatásom. S ez jó neki. Megnyugodva simiztem tovább a lábát, így kitartottunk a hátra lévő tizenöt percre.

Plébános úr elbocsátása után hálát adtam a szúnyogokért. Tudtam én, hogy Isten minden teremtményének van értelme, s örülök, hogy a szúnyogéra ráleltem. A kullancsét még kutatnom kell.

Édes kicsi lányom!

Szeretem, amikor mosolyogsz. Minél vidámabb vagy, annál boldogabb vagyok én is. Viszont minél szélesebbre fut a szád, annál inkább látszik az alsó ajkadon egy fehér csíkocska. Egyre inkább úgy látom, hogy ez örök  nyoma lesz egy balesetnek.

Majdnem két éves voltál, este volt, mindenki pizsamában már. Lámpaoltás előtti utolsó játék zajlott: Marci az ágyunkon, te az ágyunknak tolt kiságyadban. Az örök játékot, a kukucskálást játszottátok. Marci a párnák közül bukkant néha fel, te pedig a kiságyban guggoltál, majd felpattantál, fogva a kiságy rácsát felül és hangosan kacagtál, ahogy megpillantottátok egymást a bátyáddal. Így ment perceken át, Marci párnák mögé, majd párnák elé, te guggolsz, majd kikukkantasz a rácsok felett. Jó volt hallani a hangos nevetést, hiába volt már ideje aludni, hagytuk, termelődjenek a boldogság hormonok.

Mindig nehéz megtalálni azt a pontot, ahol abba kell hagyni valamit, hogy aztán csak a jó emlékek maradhassanak meg. Akkor sem sikerült megállítani a játékot időben, mert egyszerre már csak a heves sírásodat hallottuk és az ömlő vért láttuk. Ahogy a rácsot fogva hirtelen le akartál guggolni, az álladat beütötted a rács tetejébe, a szád összecsukódott nagy erővel, és a felső metszőfogad nagyon mélyen belevágódott az alsó ajkadba. Nagyon-nagyon sírtál, mélybordón vérzett , cicin vigasztalódtál és aludtál el.

Nektek, gyerekeknek feleannyi idő alatt gyógyulnak a sebeitek: már másnap megnyugodtam, hogy nem indultunk a sebészetre varratni, gyönyörűen összehúzódott. Viszont majd fogják kérdezni, hogy Ági néni, mi az a fehér csík a száján? Hát akkor el tudod mondani, hogy Marci bátyáddal egy jót játszottatok.

 

 

Amikor arról van szó, hogy melyik gyereknek mikor, miféle szavak és milyen sorrendben jöttek a szájára, pironkodom, hát nem is tudom. Marcinál egy valami ugrik be biztosan: eeeem. Ezt akkor mondta, ha valami vagy valami elment. Már Julcsi hónapokkal azelőtt megszületett, amikor mondatokban kezdett beszélni.

Julisom nagyon korán kezdte a beszédet, és rögtön mondatokat is mondott. Palkónál pedig most éppen semmi sem ugrik be.

No de Áginál nem így lesz. Mert van, hova leírnom!

Elmúlt két éves a lányka, de aktív szókincse gyengécske volt egészen egy-két héttel ezelőttig. Igaz, anyja addig is mindent megértett megfelelő testbeszéd mellett illetve a szuper tehetségének köszönhetően, aminek segítségével a szövegkörnyezet alapján pontosan ki tudta szűrni Ági mondanivalójának a lényegét.

Akkor kaptam észbe, amikor Palkó nevét szinte tökéletesen kiejtette – no, most már le kell jegyeznem a szavakat, amiket  mond!

Ági-magyar szótár

nem – nem (mindemellett az igent  se szóval se bólogatással nem jelzi még, csupán egy nagy vigyorral)

nem menni – menni szeretnék oda (mutat hozzá)

csisz – rizs

mámá – mama

pápá – papa, apa, Palkó

Pákó – Palkó

Páci – Marci

Csi – Julcsi

aja – anya

vává – Kifli (kutya)

pó, pók – pók

csí – sír

cicitee – cici kell

deee – gyere

depápádepápádepápádepápá – gyere, Palkó (nagyon türelmetlenül, sürgetően, tutijót fog mutatni)

tem, tam – pisiltam, ettem, futottam, ittam, motoroztam, leestem, labdáztam, nézegettem, elrúgtam (Szövegkörnyezet erősen támogatja is a megértést. Arra magyartanárként büszke vagyok, hogy a múlt idő jelével illetve az egyes szám első személyű ragozás személyragjaival tisztában van, sőt mi több, az illeszkedés törvényét is sikerült kiszűrnie már az eddig hallott beszédből)

sát – sajt

inni – kérek inni!

enni – kérek inni!

ámá – alma

tótá – torta

tőtá – körte (oviban jele lesz)

átó – autó

gó – golyó (többnyire a tejbe teendő csokisgolyó)

áptá – labda

houvá – hol van?

tát, csát – csat

A lista bővítendő, holnap kis cetlivel és ceruzával közlekedem, hogy lejegyezzem és bejegyezzem ide, mielőtt megtörténik az aktív szókincs robbanása.

 

Nem értem, mi történt, de megváltozott az életem. Egy percet sem unatkozom.  Mindenki nagyon jókedvű, több ölelést és simogatást kapok. Sokszor szunyókálok a teraszon, még akkor sem bánom, ha mások is észreveszik. Majdnem minden nap sétálni megyünk, futunk, kergetőzünk, és az udvaron is többet játszunk együtt. Ezeknek köszönhetően fogytam is pár kilót – úgyis, bárki jött, azt mondta, nagyon kövér vagyok! Szinte még éjjel is együtt vagyunk, amikor kint alszik mindenki a sátorban. Reggelente alig várom, hogy felébredjenek – egy-egy vakkantással rá szoktam erre segíteni. Bárcsak sose múlna el a nyár!

Terveztem a hétvégén közös kirándulást, közös kutyafuttatást, közös fagyizást. Itt a jó idő, vele a szabadság, irány a természet, jöhetnek a programok, az egész családnak.

Aztán láttam, Marci hogy örül, amikor reggel azt veszi észre, hogy apja az este 6-ig tartó munkanapok és a hétvégi vállalások után végre itthon van, sőt, mi több, készíti a reggeli teát, vagyis személyesn is részese az életünknek. Rögtön mellé is szegődött, mondta, hogy tegnap tervezte már lenyírni a füvet, de lebeszéltem, és jó is, mert akkor majd ma “apa, te behúzod, én meg nyírom”. Rákérdezett aztán apjánál, hogy a polcot, amit a szülinapjára kapott cd-lejátszónak ígért, mikor teszik fel. Ha le kell festeni, ő szívesen megcsinálja. Gizi mamánál elromlott bojlerre is gondolt, már nem javítják ezek szerint meg, állapította meg, és hogy ki fog segíteni felrakni az újat. Mire reggelizni ültünk le, már azt hallom, hogy a legújabb problémáját mondja, miszerint össze-vissza mutatja a sebességet a bicikli mérője, mire Apácska megígérte, hogy meg fogja nézni. Reggeli után a bélyegkiállításra összeválogatott darabokat böngészve meg arról beszéltek, hogyan kellene azokat papírra rendezni.

Megállapítottam, hogy a nagyfiam nagy. Egészen férfias és felnőtt dolgokról, amelyekkel kapcsolatban velem semmit nem tud kezdeni, cseveg az apjával. Az apjával, akire nagy szüksége van. Ennek minden apró jelétől el tudok olvadni. Attól leginkább, amikor Marci, az amúgy nagyon szemtelen kiskamasz,  az ülő apja mellé áll, jobb kezét apja jobb vállára, bal kezét a balra teszi, ráhajol és a fejét összeduksizza apjáéval és mosolyog.

Miután ezeket megfigyeltem, lemondtam a közös kirándulásról, a közös kutyafuttatásról, a közös fagyizásról. Helyette csak figyeltem őket, hogyan barkácsolnak közösen, hogy működnek együtt a polcfestésnél és felcsavarozásánál, majd este mi balra indultunk fagyizni, ők kettesben meg jobbra csocsózni, s aztán hallgattuk az élménybeszámolót, hány meccs volt és ki hányat nyert. Hogy közben milyen témákat érintettek, nem tudni.