Emlékszem, iskolásként az utolsó két hétben a matekszámolások és nyelvtanvázlatok mellett vagy helyett színes krétával mindig helyet kapott a VAKÁCIÓ bővülő felirata, virágokkal, cirádákkal, lufikkal díszítve. Aztán következett az utolsó kicsöngetés, az évzáró, bizonyítványosztás, jutalomkönyv, a nyári kerti gyakorlat, málnaszedés, esti tollasozások, nyaralás a nagyszülőknél.

Iskolás gyerekek anyukájaként hasonló fellélegzés a közelgő nyári szünet. Alig várom, hogy ne kelljen reggel az órát nézni és sürgetni, délután szakkörre küldeni őket, ösztönözni, hogy legyen kész mielőbb a lecke, este pedig ne kelljen úgy fektetni, hogy a reggeli 3/4 hetes kelésig legyen meg a 10 óra alvás.

Mégis nehezen engedem el ezt a tanévet. Mert utolsó. Vége egy időszaknak. Nagy valószínűséggel az elkövetkező tanévek során nem lesz soha már olyan, hogy néha a gyerekekkel egyidőben kelek. Nem halaszthatom reggelre a mosogatást, se a tornacucc összekészítését. Nem kezdhetek majd ruhahajtogatásba és nem indíthatok mosógépet sem. Délelőtt nem intézhetek el majd lazán nagybevásárlást az aktuális legkisebbel, nem fogok babaklubokba járni.

Nehéz búcsút venni ettől az időszaktól, mert életem majdnem harmadának része volt. Így most szeretném elnyújtani még a maradék négy napot. Boldogan átélni a nyugisan együtt reggeliző perceket, sóhajtva elindítani az iskolásokat úgy, hogy én még nem tartok velük. Kiélvezem, hogy Palkót még nem az én munkakezdésemhez igazodva kell oviba vinnem, sőt, hogy Ágit még egyáltalán nem kell oviba vinnem. Utolsó lendülettel küldöm az utolsó szakkörökre az iskolásokat, jövőre majd a napközis tanító teszi ezt helyettem.

Máshogy cseng az idei CIÓ. Az öröm mellett ott van benne a búcsú bánata.

“Ne bánd, hogy vége! Örülj, hogy megtörtént!” Ez segít.

a


Hozzászólás írása