2014. június archívum

Emlékszem, iskolásként az utolsó két hétben a matekszámolások és nyelvtanvázlatok mellett vagy helyett színes krétával mindig helyet kapott a VAKÁCIÓ bővülő felirata, virágokkal, cirádákkal, lufikkal díszítve. Aztán következett az utolsó kicsöngetés, az évzáró, bizonyítványosztás, jutalomkönyv, a nyári kerti gyakorlat, málnaszedés, esti tollasozások, nyaralás a nagyszülőknél.

Iskolás gyerekek anyukájaként hasonló fellélegzés a közelgő nyári szünet. Alig várom, hogy ne kelljen reggel az órát nézni és sürgetni, délután szakkörre küldeni őket, ösztönözni, hogy legyen kész mielőbb a lecke, este pedig ne kelljen úgy fektetni, hogy a reggeli 3/4 hetes kelésig legyen meg a 10 óra alvás.

Mégis nehezen engedem el ezt a tanévet. Mert utolsó. Vége egy időszaknak. Nagy valószínűséggel az elkövetkező tanévek során nem lesz soha már olyan, hogy néha a gyerekekkel egyidőben kelek. Nem halaszthatom reggelre a mosogatást, se a tornacucc összekészítését. Nem kezdhetek majd ruhahajtogatásba és nem indíthatok mosógépet sem. Délelőtt nem intézhetek el majd lazán nagybevásárlást az aktuális legkisebbel, nem fogok babaklubokba járni.

Nehéz búcsút venni ettől az időszaktól, mert életem majdnem harmadának része volt. Így most szeretném elnyújtani még a maradék négy napot. Boldogan átélni a nyugisan együtt reggeliző perceket, sóhajtva elindítani az iskolásokat úgy, hogy én még nem tartok velük. Kiélvezem, hogy Palkót még nem az én munkakezdésemhez igazodva kell oviba vinnem, sőt, hogy Ágit még egyáltalán nem kell oviba vinnem. Utolsó lendülettel küldöm az utolsó szakkörökre az iskolásokat, jövőre majd a napközis tanító teszi ezt helyettem.

Máshogy cseng az idei CIÓ. Az öröm mellett ott van benne a búcsú bánata.

“Ne bánd, hogy vége! Örülj, hogy megtörtént!” Ez segít.

a

Öt évvel ezelőtt Palkó az utolsó hónapját töltötte odabent a pocakomban. Marcival és Julcsival nyakunkba vettük a várost, és még beszereztük a hiányzó dolgokat a babakelengyébe és Apácska névnapi ajándékát, a gitártartót is akkor vettem meg. Sok helyen jártunk, nagy hassal, melegben, intéztem a dolgaimat, a két gyerkőc pedig jött velem, emlékeim szerint nagyon fegyelmezetten viselkedtek, nagyon türelmesek voltak.

Ez jutott ma eszembe, amikor is délután egy gyors vásárlásra indultunk. 3 gyerek, 3 felnőtt, sőt igazából 2 gyerek, mert a történet  a két kicsiről szól,  (Marci karate-edzésen volt), szóval tökéletes arány, gondolnánk. Ennek ellenére volt minden: az itthon felejtett játékok híján és az amúgy kedvenc népdal elleni tiltakozás után a ropit, mint nyugtató eszközt, már ellőttük félúton. A boltokban aztán következett a kiállított játékok sorban és ismétlődően történő kipróbálása, a vita, hogy ki ül a bevásárlókocsiba, aztán meg hogy mikor és hol cserélnek helyet. Aztán jött a futóverseny a hosszú termékutcákban, a bújócskázás a vállfára akasztott ruharengetegben. Őrangyali közbenjárással elkerültük, hogy az eladó felmosóvödrök egyikében csücsüljön Ági. Ezek után könyörögtek az otthon beígért jégkrémért, Ági alig engedte a szalagra tenni, hogy legalább kifizethessük. Természetesen pár percen belül Ági haja ragadt a fagyitól, a ruhája is és Palkó pólója még hátul is jégkrémes volt, és természetesen nem vittünk csereruhát.

Mi, felnőttek mindeközben nagy sóhajok, fejrázások és ideges tiltások közepette, türelmünket fokozatosan elveszítve próbáltuk őket a rendetlenkedésükben gátolni.

A lakberendezési boltban nem győztük visszafogni őket, hogy a szépen megterített asztal most nem minket vár, nem kellene a poharakból imitálni a szörpivást. Az ágyakat sem  nekünk vetették meg, a polcokat sem nekünk rendezték be. Nem győztük szidni a dizájnert, hogy a sok kicsi és törékeny dísztárgyat miért éppen gyerekkéz magasságában kell kihelyezni a polcokra. Gyorsan elengedtünk az égbe egy imát, amikor a szebbnél szebb, nagyobbnál is nagyobb képek erdejébe kezdték el utolérhetetlenül futni a köröket. A pénztárt fellélegezve hagytuk hátra, hálát adtunk, hogy már csak a kerti bútorok esnek utunkba a leparkolt autónk felé.

Bennünk, felnőttekben megfogalmazódott az elhatározás, hogy hazatérve listát írunk, és a vakáció kitöréséig maradt egy hét alatt igyekszünk elintézni azokat az ügyeinket, amiket el lehet. Ági lesz csak velünk, társaság hiányában talán nem lesz annyira felpörgetett hangulatban.

A barkácsáruházban a megmentésünkre odapottyant az égből egy kosárnyi könyv, mi a csudát is keresne mást ott a festékek, ecsetek és ketteslétrák között egy könyvosztály? Ági a kiválasztott könyvvel behasalt a kocsink aljába és nézegette. Akkor viszont felhagyott az olvasással, amikor kocsin kívül buli volt – két tesója a zuhanykabinokat nézegette, ebből ő sem maradhatott ki, sőt, ki is kell nyitni és belépni az ajtón. A sok zuhanykabin sok ajtaján. Miután az utolsó ötről sikerült a maradék ép elménkkel és maroknyi kreativitásunkkal lebeszélni, jött az irigykedés, hogy bezzeg Áginak van, nekik miért nincs könyvecskéjük. A négy kiválasztott könyvvel szinte vidáman masíroztunk már a péntár felé, ahol újabb csoki-kikönyörgés, majd a maradék játékok, kisautós bevásárlókocsik kipróbálása zárta a hétköznapi kalandjainkat.

Mi, felnőttek, de legalábbis én, tettem a fogadalmaimat, hogy ugyan nem fogok soha többé gyerekekkel vásárlást intézni, hacsak nem szeretnék haladéktalanul olyan megfigyeléseket tenni, hogy pl. mennyi fogyott a türelemzsákomból, és vajon mennyi pénzbe kerül a nyugtatásukra vásárolt könyvecske, cukrocska, csoki és ropi, esetleg pénzbedobós billegő repülőzés. Egyelőre azt a következtetést vontam le, ha az idegállapotunkra is tekintettel szeretnék lenni, na meg ha az egyes helyeken hiábavaló kérésekkel és tiltásokkal eltöltött időre gondolok, hogy mindent egybevetve könnyen lehet, hogy jobban jövünk ki, ha bébiszittert fizetünk, hogy maradjon a vásárlás idejére a csipet-csapattal itthon.

 

a

Amikor már lassan 20 éve ismered a párodat, aki már ugyanennyi ideje ács, tetőket mászik, százasszögeket ver be, tízemeleteseket állványoz, a kisteherautó platóján elemezgeti a házak tervrajzát: kissé meglepődsz, amikor kapsz tőle egy sms-t a fel nem vett hívásodra válaszul, hogy “Értekezleten vagyok. Később visszahívom.” A következő öt másodperc alatt elgondolkodsz, hogy akkor most te ki is vagy valójában, és ő ki, és mióta magáz, vagy arról van-e szó, hogy már megártott az egész napos, egyedül együttlét a gyerekekkel. Aztán leesik,  hogy csupán az okostelefon okoskodik.

a