2014. július archívum

Beszélgetés pocaklakós barátnőnk és Apácska között:

– De jó nektek! Nemsokára kisbabátok születik!

– Ó, szeretnél egy ötödiket?

– Simán, bármikor jöhetne! Csak lenne elég hely hozzá a házban.

Se egy szeretlek, se egy gyémántgyűrű vagy egy csokor virág nem lehetett volna ennél szebb bók!

 

 

Sokmindenben megéltük már az elsőt. Első csók, első várandósság, első kibújó fog, első családi nyaralás – sorolhatnám. Idén az első táboron vagyunk túl, Marci első táborán. Rengeteg élmény, önállóság, alig szennyes ruha, fáradtság.

No és ismerkedés. Megtudtam pár dolgot az én nagyfiamról. Az utazótáskájába tettem némi nasit és hogy érezze az anyai gondoskodást akkor is, amikor nem vagyok vele, tettem 5 almát, egyet-egyet minden napra. Nem gondoltam, hogy meg fogja enni, azt hittem, hazahozza és enyhén nyomottan fogom előkotorni a a kekszek és krékerek üresen összegyűrt zacskói közül. Nem!

“Anya, bocsánat, egy almát nem ettem meg, mert hétfőn kaptunk az ebéd mellé egy barackot, és azt gondoltam, az az egy gyümölcs elég arra a napra.”

Naná, hogy örült anyai szívem! Ennél jobban akkor, amikor egyik anyatársam azt mesélte, mit válaszolt Marci, amikor arról beszéltek, hogy miért nem akarta elfogadni a többiek ajánlatát, miszerint felhívhat engem az ő telefonjukról.

“Így is eléggé hiányzott anya, ha még beszéltem volna vele, még jobban hiányzott volna.”

A vallomások vallomása!

Pénteken reggel Ági felébredt, éppen csak kinyílt a szemecskéje, összeráncolta a szemöldökét, rám nézett és azt kérdezte:

“Páci? Houvám Páci?” (Marci? Hol van Marci?)

Édesemnek az ötödik napon már csak hiányzott a bátyusa. Aznap este mentünk hozzá bemutatóra, azt nézhettük meg, mit tanultak a hét folyamán. Látszott Ágin, hogy nagyon várja a nagy találkozást. Volt is öröm, amikor meglátták egymást. Ági átszellemült boldog arccal nézett fel rá, simítva meglegyintette a térdét, és azt mondta: Páci! Valami olyan hanglejtéssel, hogy azt lehetett mellé hallani, hogy na, Marci, végre előkerültél, te kis kópé! A nagytesó is örült ennek, le is guggolt hozzá, nézték egymást, aztán lenyomtak egymásnak egy puszit. Majd indultunk le a bemutató helyszínére, ők természetesen kézenfogva. Nagyon megható volt!

Azt hiszem, hogy egy anyának az egyik legfontosabb és legörömtelibb dolog az életében az, hogy ha a gyermekei szeretik egymást.

Évekkel ezelőtt, még kétgyerekes családként sikerült összehangolni úgy a délutáni alvást, hogy jutott napközben is nekem magánidő, amikor azt csinálhattam, amihez kedvem volt, vagy azt, amihez éppen nem, de legalább nem zavart senki. Ma ez újra megadatni látszott. Marci táborból jött haza, ő már elaludt, s biztos voltam benne, hogy estig nem is ébred fel. Tegnap későn értünk haza Marci tábori bemutatójáról, és ehhez képest reggel korán kelt mindenki, így amikor már Ágit is altattam, mert még az ebédje megevése előtt elálmosodott, elkezdtem tervezgetni. Aludjak én is majd? Vagy végre fellapozom az öt napja vásárolt Nők Lapját? Vagy lábat is áztathatok és pedikűrözhetek. De ha a gondolataimmal magamban csak kádat sikálok, az is jó lesz. Teljesen fellelkesültem, sürgetve ültünk le ebédelni.

Akkor, mivel a még ébren levő Julcsi és Palkó is fáradt volt, az is baj volt, ha az egyik ránézett a másikra, a másik már hasba csípéssel válaszolt. Ha az egyik csámcsogott, vagyis úgy érezte a másik, hogy az egyik csámcsog, a másik ledisznózta. Ha meglegyintette a függönyt  szél, az idegesítette őket. Csitítgatás közben még inkább úgy éreztem, hogy meg fogom érdemelni ezt az 1-2 óra magánidőt, ahogy nekik is jól fog esni a napközbeni alvás.

Ekkor történt, hogy az egyik csipkelődés olyannyira jól sikerült, hogy Palkó éles üvöltésben tört ki, és már hallottam is Áginak a nyöszörgését. Hiába nyomtam el egy gyors fohászt, forduljon a másik oldalára és aludjon tovább, ezennel ez nem segített. Éberen totyogott ki a szobából.

Az összes tervem, álmom összeomlott, ha robbanni tudnék, robbantam volna, ha megtehetném, hogy világgá megyek, már messze járnék. Ehelyett pár kanállal lerövidíttettem velük az ebédet, és a veszekedőket ágyukba parancsoltam. Magánidő helyett egy órán át csak egy gyerekem volt, lassan sikerült átállnom a B tervre, Ági-etetés, könyvnézegetés, kádsikálás és mosogatás mondókázás közben.

…gyerek végez.

Marci táborba készült. Az elutazás reggelén lázasan csomagoltam, magyaráztam, mit hova teszek, no és hogy miért. Csak reméltem, hogy figyel rám, néha kértem, hogy szóljon már vissza, értett-e engem. Akkor bólogatott, aztán futott játszani egyet Ágival, mint akit igazából nem is érdekel az egész dolog. Majd amikor hívtam, hogy készítse oda a fejlámpáját is, szaladt és kereste elő a komód első fiókjából. Letette mellém a székre és azt kérdezte:

– Anya, amikor odaérünk, még ott maradsz egy kicsit?

– Picit. Míg kipakoljuk a cuccodat.

– Aha. Mondjuk 5 percig?

– Igen, körülbelül.

– Jó. Akkor tennél még kétszer ennyi dolgot? Akkor kétszer 5 percig maradnál még ott velem.

No, kibújt a szög a zsákból.

Van egy ötévesünk. Alacsony, kis vékonyka, csontjait érezni mindenhol, szinte bőrfoci nagyságúvá tud kuporodni az ölembe. Popója belefér a kezembe, kismadár többet eszik nála. Zsíroskenyér a mindene, meg a cukorcsokirágócsipsz. Ő Palkó.

Nem tud várni. A Jóistentől szülinapjára egy nagy adag türelmet kértem neki. Még nem érkezett meg, mert nem tud várni, ha telefonálok, és annyira szomjas, hogy rögtön szomjan hal, ha nem kapja meg a pohár vizét, vagy egetrengető sírásban tör ki. Egyéb esetekben is nehezére esik a várakozás. A híres mondása is ezt bizonyítja: “Anya, mikor lesz már tetkóm? Mindenre 7 percet kell várni!!!” Ő Pál.

Kis csöndes furkáló, szekáló öcsike. Évek kellettek, mire rájöttünk, hogy amikor nagy ordítást hallunk a gyerekszobából, nem biztos, hogy azt kell elsősorban sajnálni, aki állítólagos sértettként sír. Nem-nem! Kedves anyuka és apuka hajlamos a kisebbet védeni, ráadásul ez a kisebb ezzel nagyon is tisztában van, így aztán sír és ordít és üvölt és bőg, elérve vele azt, hogy ártatlan nagytesókat jól leszidják. Nem számít, ő tisztázva van. Ő is Palkó.

Nagyokat tud mondani. Vicceseket, emlékezeteseket. Mindebből sokat. Csücsörít közben a s és cs hangoknál a szájával, legszívesebben mindig magamhoz húznám és jó nagy csókot nyomnék rá. Kópé, Palkópé.

Nagyon tud szeretni. Ha altatjuk, nem mi simogatjuk, hanem ő minket. Egy bizonyos anyajegyet bizdergál mindig a karomon. Már 2 éves kora óta. Ha álmos, vagy akár más baja van, jön, dörgölődik, simogatja az arcomat, puszit nyom bárhova, amit éppen ér, karomra, hátsómra, vállamra. Nagyon szeretem, ahogy tompán cuppan. Ő az édes kicsi Palkó!

Állandóan vágyakozik. Főleg arra, hogy nagy akar lenni. Képes elmerengeni a távolba, sóhajt is hozzá. Akarja Marci csukáját, akar iskolába járni, akarja már végre használni az élményfürdő csúszdáját, akar a magasságmércén már a kézen álló kisegérig érni. Zsebedics Pál, Marci és Julcsi öccse.

Minden érdekli. MINDEN! Főleg, amit a nagytesói csinálnak. Karate, úszás, lovaglás, 8 éven felüli társasjáték, nagy kapa és nem szirupos gyógyszer, hanem az igazi lenyelős. Épp ezért attól tartok, ő lesz az iskolában a tilosban járó fajta gyerek. Ne így legyen!

Újabban a szerepjáték reneszánszát éljük vele. Vébé idején “én vagyok Buffon”, ha épp nem kapus volt a családi fociban, akkor ő volt Ronaldo. De ha bütyköl, akkor ő Apa. De sokszor sofőr, meg a legjobb biciklis vagy épp egy kutya. Nekünk ő a mi ötéves Palkónk.

Hihetetlenül fontos neki, mit vesz fel. Válogat. Nem mindegy, mit veszek le neki a polcról. Képes megsiratni a szeretett cipőt, amit már kinőtt, boltban vágyakozik a pókemberes kapucnis pulcsi után. Éppen ezért ő azok közé a gyerekek közé tartozik, akik már ennyi idősen is szeretnek ruhaneműt kapni. Mellesleg mindennek örül. A matricától kezdve a zoknin és radíron át a hálózsákig. Fülig ér a szája, megilletődik, ugrál és ujjong. A mi Palkónk.

Nálunk a július róla szól. A legpalkóbb Palkóról.