Fekszünk a sátorban, én a jobb oldalamon, előttem Palkó, mögöttem Marci. Fiús sátorozás van ma, majd Apácska fog csatlakozni hozzájuk, de most épp még hajat mos, addig Palkót elaltatom. Már nehezedik a szempillája, húzza a szemhéját lefelé, közben simogatja a jobb karomat. Igen, mert neki nem az az altatás, hogy mi cirógatjuk, simogatjuk álomba, hanem ő minket. Egyszer csak Marci átkarol. Érzem hosszú karját, egészen átéri a derekamat, csontos, izmos. Hátranézek, rám vigyorog, örömmel, szeretettel. Kópéság és cinkosság is van benne: ő is tudja, hogy Palkó kis átverés áldozata, ha elalszik, én lelépek, és Apácska csak később fog közéjük feküdni. De Marcinak már szabad ezt tudni, tisztában van vele, hogy ez amolyan felnőtt megoldás, enyhe füllentés, vagyis inkább okos fogalmazás. Így úgy történik minden, hogy mindenkinek jó legyen – Palkónak is jó, hiszen legmélyebb álmában nem fogja észrevenni, hogy nincs felnőtt mellette.

Marci már valóban nagy. Érzem a kemény, csontos ujjait, a hosszú alkarját, ahogy végigsimítom. Elképzelem, hogy szinte végigéri ő is a sátrat, és az is eszembe jut, hogy már teljesen rábízom, hogy ő maga állapítsa meg, kell-e még egy pulcsi rá éjszakára a sátorba vagy sem. Gondoskodóan készített a sátorba papírzsepit és elemlámpát, sőt, leleményesen az egyiket a sátor vázának találkozásánál felakasztotta, így jó kis “csillár” ad a sátorban fényt.

Ahogy Palkó egyre egyenletesebben szuszog, ahogy Marci keze és az enyém összekulcsolódik, azon gondolkodom, milyen kicsi volt ő is egyszer. Végigveszek pár emlékezetes eseményt. Amikor esténként kitartóan sírdogált, később élvezettel ette a lereszelt almát, meg amikor végre mászni kezdett, na meg amikor elkezdte mondani, hogy elmeeent, mármint a vonat, amikor fehérre váltott a jelzőlámpa, meg aztán amikor édesen az újszülött Julcsihoz hajolt.

Most meg itt van, őrizni fogja öccsét, míg nem jön apa.  A nagyfiú.



Hozzászólás írása