Van egy ötévesünk. Alacsony, kis vékonyka, csontjait érezni mindenhol, szinte bőrfoci nagyságúvá tud kuporodni az ölembe. Popója belefér a kezembe, kismadár többet eszik nála. Zsíroskenyér a mindene, meg a cukorcsokirágócsipsz. Ő Palkó.

Nem tud várni. A Jóistentől szülinapjára egy nagy adag türelmet kértem neki. Még nem érkezett meg, mert nem tud várni, ha telefonálok, és annyira szomjas, hogy rögtön szomjan hal, ha nem kapja meg a pohár vizét, vagy egetrengető sírásban tör ki. Egyéb esetekben is nehezére esik a várakozás. A híres mondása is ezt bizonyítja: “Anya, mikor lesz már tetkóm? Mindenre 7 percet kell várni!!!” Ő Pál.

Kis csöndes furkáló, szekáló öcsike. Évek kellettek, mire rájöttünk, hogy amikor nagy ordítást hallunk a gyerekszobából, nem biztos, hogy azt kell elsősorban sajnálni, aki állítólagos sértettként sír. Nem-nem! Kedves anyuka és apuka hajlamos a kisebbet védeni, ráadásul ez a kisebb ezzel nagyon is tisztában van, így aztán sír és ordít és üvölt és bőg, elérve vele azt, hogy ártatlan nagytesókat jól leszidják. Nem számít, ő tisztázva van. Ő is Palkó.

Nagyokat tud mondani. Vicceseket, emlékezeteseket. Mindebből sokat. Csücsörít közben a s és cs hangoknál a szájával, legszívesebben mindig magamhoz húznám és jó nagy csókot nyomnék rá. Kópé, Palkópé.

Nagyon tud szeretni. Ha altatjuk, nem mi simogatjuk, hanem ő minket. Egy bizonyos anyajegyet bizdergál mindig a karomon. Már 2 éves kora óta. Ha álmos, vagy akár más baja van, jön, dörgölődik, simogatja az arcomat, puszit nyom bárhova, amit éppen ér, karomra, hátsómra, vállamra. Nagyon szeretem, ahogy tompán cuppan. Ő az édes kicsi Palkó!

Állandóan vágyakozik. Főleg arra, hogy nagy akar lenni. Képes elmerengeni a távolba, sóhajt is hozzá. Akarja Marci csukáját, akar iskolába járni, akarja már végre használni az élményfürdő csúszdáját, akar a magasságmércén már a kézen álló kisegérig érni. Zsebedics Pál, Marci és Julcsi öccse.

Minden érdekli. MINDEN! Főleg, amit a nagytesói csinálnak. Karate, úszás, lovaglás, 8 éven felüli társasjáték, nagy kapa és nem szirupos gyógyszer, hanem az igazi lenyelős. Épp ezért attól tartok, ő lesz az iskolában a tilosban járó fajta gyerek. Ne így legyen!

Újabban a szerepjáték reneszánszát éljük vele. Vébé idején “én vagyok Buffon”, ha épp nem kapus volt a családi fociban, akkor ő volt Ronaldo. De ha bütyköl, akkor ő Apa. De sokszor sofőr, meg a legjobb biciklis vagy épp egy kutya. Nekünk ő a mi ötéves Palkónk.

Hihetetlenül fontos neki, mit vesz fel. Válogat. Nem mindegy, mit veszek le neki a polcról. Képes megsiratni a szeretett cipőt, amit már kinőtt, boltban vágyakozik a pókemberes kapucnis pulcsi után. Éppen ezért ő azok közé a gyerekek közé tartozik, akik már ennyi idősen is szeretnek ruhaneműt kapni. Mellesleg mindennek örül. A matricától kezdve a zoknin és radíron át a hálózsákig. Fülig ér a szája, megilletődik, ugrál és ujjong. A mi Palkónk.

Nálunk a július róla szól. A legpalkóbb Palkóról.

 

 

 

 

a


Hozzászólás írása