Ne haragudj! Sajnálom, hogy elváltak útjaink. Pedig társam és segítőm voltál 38 éven és majdnem 4 hónapon át. Ebből a hosszú időszakból többet voltál mellettem: segítettél, ha hagymát, paprikát, a jó kis tejfölös tésztát vagy a tábortűznél sütött szalonnát, vagy a disznótorost és a kedvenc franciasalátát ettem. Hosszú éveken át jó voltál hozzám, s ezekből az évekből csak töredéknyi időszakban keserítetted meg az életemet. Azokat a görcsöket is mind-mind saját magamnak köszönhetem. A szorongásaimnak, az elfojtott indulataimnak, rejtett érzéseimnek. Átalakultak kövekké.

Mentségemre legyen, hogy június 4-én még nem adtalak. Nem azért teremtett a jó Isten epehólyaggal, hogy holmi görcsökre és fájdalmakra hivatkozva lemondjunk róla. Próbáltam gyógyulni, gyógyítani téged, de késő volt minden lépés. Augusztusban feladtam a harcot. Elengedtelek.

Te, az én epehólyagom, az én DNS-eimmel, az én sejtjeimmel, az én köveimmel, zölden és pirosan ott placcsantál egy fém tárolóedényben, maradtál mozdulatlanul, újabb összehúzódások nélkül. Felvágtak, beléd néztek. Én meg maradtam nélküled, foghatom a fejemet, mikor ehetek, ha ehetek egyáltalán újra töltött káposztát vagy lecsót.

Nem tudom, a szövődmény a te bosszúd volt-e. Ha igen, tudd meg, tanultam a leckéből. Sokat. Túléltem, tudom is hasznosítani a tanultakat.

Isten veled!



Hozzászólás írása