2014. szeptember archívum

Miért van sokszor, hogy a reggeli készülődés jól megy, már örülök előre, hogy most nem úgy fogok beesni becsengetés előtt, és akkor… …elszakad a cipőfűző, vagy szétmegy a kabát cipzárja, nem találjuk a sapkát. Ennél rosszabb az, ha mindenki indulásra készen – cipőben, kabátban, háton táskával, kézben szatyorral, tornazsákkal és Ági-kézzel, s egyik kicsinek nagyvécézni kell. Ennél még dühítőbb, ha tél van, és nemcsak cipő és kabát, hanem kezeslábas és dupla nadrág van a gyereken. Ennél borzasztóbb az, ha nem ér el a vécéig. Ennél már csak egy rosszabb eset van, ha mindez nem 1, hanem mondjuk 2 gyerekkel történik meg.

A fenti helyzet megkoronázása az, hogy gyors megoldásként autóval akarok indulni, aztán amikor a kulcsszekrénybe nyúlnék, rájövök, hogy Apácska hajnalban elment a kocsival.

Még egy kellemetlen helyzet, amikor a vasárnapi ebéd főzésekor koppanok, hogy elfogyott a levestészta/só/bors. Vagy a sütibe 2 bögre cukor helyett ugyanennyi sót kevertem.

Aztán. Tejet forralok, már melegszik, egyre forróbb, már emelkedik. Biztosan akkor fog kifutni és betelíti a tűzhely egész felületét, amikor épp csak  elfordulok, hogy bögréket vegyek elő kakaónak.

Ha az ember lánya, ne adj’ Isten, kavicsot fest, és épp a legsikerültebb darabot fejezi be, az utolsó ecsetvonást ejti meg elégedetten a kő felületén, no, abban a pillanatban fogja valamelyik gyermek meglökni a jobb  kezét.

Ha egyszer, egyetlen egyszer megengedem házi feladat írása közben, hogy ott legyen egy pohár víz az asztalon, hogy bele tudjon kortyolni szegény gyerek, ha megszomjazik, törvényszerű, hogy az a pohár folyadék, rossz esetben szörp, rá fog borulni a füzetre, könyvre, kellemetlenebb helyzetben tájékoztató füzetre.

Még egy képtelen helyzet, amikor reggel kiteregetem az udvarra a tiszta ruhákat: vagy elkezd esni az eső, vagy a közelben valaki tüzet gyújt.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert szeretném kérni, hogy ne legyen ilyen megviccelés akkor, ha épp elkészülök egy munkámmal, és szeretném lementeni a pendrive-ra, vagy a gépre. Se a villany ne menjen el, se a gép ne fagyjon le, és ne is nyomjak meg véletlenül egy ismeretlen billentyűkombinációt.

Köszönöm.

 

 

 

Mi lesz abból, ha egy háznál egy nap lesz két macska, a családban demokrácia van és macskanévadó rendvezvényre kerül sor?

Egy nagy lapra került a táblázat, első oszlopába a jelenlevők neve, az első sorba a két macsek külső jegyei, a táblázatba pedig mindenkinek a névjavaslata. Többek között ilyen jobbnál jobb nevek, mint Csuriz, Lapos, Lukrécia, Boci, Palacsinta vagy Tigris. Javasolt a legkisebb is.

Ági, mi legyen ennek a cicának a neve? – mutattuk neki a délutáni alvás után az új háziállatunkat.

Cica – válaszolta mosolyogva, mi meg nevettünk.

Rendben, beírjuk. No és mi legyen a másik cicának a neve? – kérdeztük.

Másik Cica – s ahogy elnevettük magunkat, nevetett velünk együtt.

Így kerülhetett sor arra, hogy három rendkívüli humorérzékkel megáldott családtagunk a fekete-fehér foltos macskának Másik Cica nevet szavazta meg, s mivel a többi 1-1 voksot kapott, ez lett a nyertes. A csíkos cicánál már szorosabb volt a verseny, végül itt is Ági, utolsó szavazóként, döntéshozó lett, ugyanis a szavazatok száma megegyezett Palacsinta és Tigris nevek mellett, ezért lerajzoltam Ági elé két cicafejet, megegyeztünk, hogy melyik melyik, és kértük mutasson rá, melyiket szeretné.

Palacsintaaaaa! – ujjongott kitörő örömmel Julcsi, miután Ági meghozta a döntését és az ő javaslata lett a befutó.

Így lett egy szőrös Palacsintánk és egy vezetéknévvel is büszkélkedő Másik Cicánk.

 

 

A férjemnek és nekem a nagy dátumunk szeptember 17. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon ismerkedtünk meg a kajárpéci diszkó teraszán. Szoktuk ünnepelni éttermi vacsorával, házi tortával, pozitív terhességi teszttel – Marcié volt még 11 éve. Ma a két kicsivel válogattunk a helyi bolt sütikínálatából, és megvettük az ünnepi Fantát is. Otthon a nagyoknak is megemlítettem az évfordulót, no ők nekiálltak titkon szervezkedni, csukott ajtó mögött. Amikor benyitottam, Palkó rajzolt valamit, a két nagy meg a fotelba tömörült, Marci ölében a gitárral.

Ilyenkor mindig van bennem egy kis izgalom, vajon Peti nem felejtette-e el, mert az azért nem esne jól. Így, amikor hazajött, figyeltem, hogyan viselkedik. Vidám volt, a megszokott fáradtságnak nyoma sem volt. Akkor lettem biztos benne, hogy gondolt a közös napunkra, amikor tetten értem, hogy összegyűrte a virágboltos csomagolópapírját és kukába dobta. Majd vacsorára terítés közben egyszer csak derékon ragadott és átadta a gyönyörű szál rózsát.

Vacsora közben volt egy kis szemezés, amikor Ági tündibündi megszólalásaikor összenéztünk, vagy a poénkodó Julcsin mosolyogtunk. Ez lett a 20 év alatt belőlünk, család, jó nagy, soha nem gondoltuk volna, legalábbis a kajári diszkóban még biztosan nem.

Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön hoztam is a várva várt sütiket. El is felejtettem már a gyerekek nagy készülődését, amikor megjelentek a gitárral. Pár egyeztető sutyorgás után rázendítettek az ünnepi dalra. Mivel Marcinak tegnap volt élete első gitárórája, ez az ének nem lehetett más, csak a Süss fel, nap! Volt egy instrumentális bevezető, aztán a dal. Itt aztán nem volt vége, kezdték újra, másodszor:

Süss fel, nap! Fényes nap! A szüleink 20 éve találkoztak!

Leesett az állunk! Marci átírta, rímel, szótagszámra is kijön! És egyáltalán! Hogy ez a fajta ajándék eszükbe jutott! Mondanom sem kell, patakokban folytak a könnyeim. De ezek most örömkönnyek voltak.

Hát például így lehet egy hétköznapot ünnepnappá varázsolni.

 

 

Péntek reggel 7.27. Ölemben Ági, sürgetve adom a mézeskenyér falatjait a szájába, jobbra tőlem Palkó eszi a reggelijét. A nagyok már fogat mosnak, közben fogadják az utasításaimat, melyik cipőt vegyék, fürdőből kifelé kapják fel a konyhaszekrényről a tízóraijukat, hozzá kiáltom a pontos időt is siettetés gyanánt. Végiggondolom a délelőttömet, először a nyolcadikba megyek, szövegalkotás részei, ne legyen most csoportmunka, az túl nyüzsi, meg nehogy elfelejtsek rákérdezni a könyvekre, egyik szünetben csípjek el egy gyereket, hogy mutassa meg, hol van a tantermi gépen az angolkönyv interaktív anyaga, első szünetben a pékautónál vegyek kenyeret és egyik kollégával küldjem le az alsóba Marcinak, vigye haza a főzelékhez. A fejben listázásom közben megérkezik Palkó hangja is a gondolataim közé, és ahogy visszatérek vele a jelenbe, lassan kezdem is felfogni, amit mond.

– ….mert anya, tudod, melyik a kedvenc joghurtom, ugye?

Ijedten rászegezem a tekintetemet, kutatok az emlékeimben a válaszért.

– Ööö, hááát…. melyik is?

S ahogy Palkó kimondja, hogy citromos, azzal a huncut, gribedlis mosolyával, selymesen simogató hangjával, édesen felcsattanó és kissé selypítő c-jével, úgy önti el a szívemet a melegség, úgy áramlanak a gondolataim közé az elmúlt évtized édesterhes emlékei, az összebújós reggelekkel, közös főzésekkel, toronyépítésekkel, délutáni altatásokkal és az almareszelős pempőkekészítéssel, és az emlékképek bevillanásával egyidőben görbül a száj, torzul az arc, lágyul a szív, gördül le az első, a második, a sokadik könnycsepp, utat törve a jelenben, a szemceruzával kihúzott szemhéjamon, az elmenős, krémes arcomon, és most bánom igazán, hogy vége, vége, vége, húzom magamhoz Palkót is, szorítom őket, s mondogatom, hogy nincs baj, nincs baj, nincs nagy baj.

– Szóval a citromos. Ovi után veszünk majd citromos joghurtot, jó?

Isten hozott titeket újra, könnyeim!

Ősz van. Annak minden szépségével nyűgjével. Pocsolya, egyre több ruha, nem vízálló cipő, mindenhol száradó esernyő. Marcinak ilyen például a trikó.

Már első tanítási héten tettem ki neki azt is. Nem is gyanakodtam, hogy nem veszi fel, még akkor sem, amikor másnap készíteni akartam az aznapi ruhákat, és a trikós fiókban felfordulást láttam. Gyorsan rendbe szedtem és kivettem egy újat. Eltelt megint egy nap, ismét nyúlok a fiókba, ugyanúgy összegyűrve van egy trikó felül. Aztán épp vetkőzéskor léptem a fürdőbe, látom ám, hogy amint Marci lehúzza a pólóját, már csak a meztelen felsőteste marad. Rögtön leesett a tantusz, reggelente öltözéskor ő maga gyűri vissza a fiókba a kikészített trikót, nehogy zaklassam a felvételével.

– Marci, miért nem hordod a trikókat?

– Anya, az olyan ciki.

Döbbenten állok és nézek, a fejemben meg bevillannak sapkátlan tizenévesek, meg haspólós kamasz lányok, akiknek és szüleiknek a felelőtlenségéről meg voltam győződve anno, amikor még az én kicsi Marcim még csak 3 vagy 4, de akár 8 éves volt, és az volt rajta mindig, amit épp én ráadtam. Most meg itt vagyok, a harcok küszöbén, és íme, megjelent az első cikiség a trikó formájában. Eljött az idő, amikor már a szülők véleményénél, meg az egészség megőrzésénél is fontosabb, hogy mit gondolnak a kortársak.

Azért elmondtam neki, hogy hűvösek a termek, ott üldögélni egész nap egy szál pólóban nem épp a legjobb, de fegyverszünetet kötöttünk. Az egyezményünk szerint a hosszú ujjú pólóját nem fogja levenni az órákon, és hogy a téli időkben lesz olyan, hogy kötelező lesz a trikó.

Szerdán délután, amikor hazaértem, láttam a tornazsákját a sarokban heverni.

– Marci, miért hoztad haza a tornacuccodat már ma?

– Holnap már nem lesz tesi! Úgyhogy már tehetsz ki trikót!

Nevettem.

Nézem a pozitívumát a dolgoknak. A nagyfiam teljesen egészségesen fejlődik, lesz kisfiúból kiskamasz.