A teraszon voltunk, az asztal túlsó oldalán velem szemben Palkó, mellette Julcsi. Én szilvát magoztam, ők pedig az egyik kedvenc feladatukat végezték: zöldbabot daraboltak vágódeszkán. Beszélgettünk, éppen az ovikezdésről, amikor Palkó szorgos keze egyszer csak megállt, lassan felemelte fejét, rámszegezte tekintetét.

– Anya, te meg fogsz halni! – mondta, mintha valami látomása lett volna hirtelen.

A döbbenettől pár másodpercre megszólalni sem tudtam, az futott végig az agyamon, hogy pár hete majdnem sikerült is, ha Katalin nővér fel nem ébreszt. A mosoly, ahogy megjelent az arcomon, rá is fagyott. Aztán csak azt tudtam mondani, hogy valójában mindenki meghal egyszer.

– De nem most! Majd ha 99 éves leszel! És aztán fel is támadsz! – nyugtatgatott engem és talán magát is Palkó. Majd Julcsi a legnagyobb természetességel hozzátette, mintha ezen már sokat gondolkodott volna, vagy mintha ő is a ház faláról akkor olvasta volna le a látomása szövegét:

– És akkor majd Betti lesz a neved!

Aztán ahogy ez a téma felmerült, úgy merült is feledésbe másodperceken belül.

a


2 hozzászólás ehhez “Egy laza téma”

Hozzászólás írása