2014. szeptember archívum

 

 

Van egy álmom. Nevezzük inkább tervnek. Dúla leszek. Amint minden feltétel összeáll a képzéshez, megjutalmazom magamat vele. És Apácska engem. Miután Palkó megszületett, vele együtt született ez az ötletem: ha már én személyesen nem fogom átélni a születés csodáját, átélhessem mással, segíthessek másnak, hogy hasonlóan szép élménye legyen a gyermeke megszületése, mint nekem volt.

5 évvel ezelőtt be is írtam a gugliba, hogy dúla. Volt pár találat, közötte egy link, ami a dúlablogra (www.lenardorsi.hu) mutatott. Nagyon friss dolog volt, körülbelül akkor születhetett, mint nekem a ‘dúla leszek’ ötletem. Mostanra viszont ismert, sikeres, kedvelt, sokrétű blog lett belőle. Abból, aki mögötte van, pedig a barátnőm. Aki szintén ismert, sikeres, szeretik, mert nagy a tudása, sok a tapasztalata. No, tőle, a blogom első szülinapjára – én így fogom fel – kaptam egy díjat! Liebster Award nevezetűt! Szeretett, kedvenc blogjai között ott vagyok én is! Orsi, nagyon szépen köszönöm!

A Dúla blog Liebster Award díjat kapottA díjjal együtt jár pár kérdés Orsitól, ezekre válaszolok most.

Hogyan született a blog neve?

Amikor kitaláltam, hogy elkezdek egy internetes naplót vezetni, egyszerűen csak beugrott. Mivel nagyon passzolt az általános érzéseimhez, nem is törtem máson a fejemet. Ahogy élek, amennyi szeretetben és boldoságban úszkálok, mintha tejben-vajban fürödnék. Viszont a nagy felelősség, a gyerekek adta kihívások megszínezik megoldandó problémákkal, így lett tejben-bajban.

Mit jelent számodra a blogírás? Mit szeretsz benne és mit kevésbé?

A blogírás a hobbim lett. Erre a héten jöttem rá, egy hetedikes angolórán. Bemutatkozás volt a téma, és egyik lány mutatott rá, hogy ‘a tanárnőnek pedig az írás a hobbija”. Tényleg. Persze van más is, túrázás, olvasás, keresztszemezés, társasozás, de a blog az egyetlen, amire – ha épp ihletem van – szánok is időt, még ha a házimunka rovására is megy.

És mit szeretek benne? Mindent. Az önkifejezés lehetőségét, a szavak keresését, és ha kapok hozzászólásokat, reakciókat. Az nagyon jó. Ha ezt nem szeretném benne, csak a fiókba dugott naplóba írnék.

Olyan pedig nincs, amit nem szeretek benne. Ezt utólag kiigazítom: tapasztalatlan vagyok, például azt gondoltam, fognak működni a linkek, amiket ide beszúrtam, de egyik sem sikerült…

Ha 5 szóban kellene bemutatni a blogodat, mik lennének azok?

Család, pozitív, érzelem érzelem hátán.

Van kedvenc bejegyzésed?

Ezen sokat gondolkodtam, és azt akartam írni, hogy nincs. Aztán eszembe jutott a Féltékenység című.

Könnyen találsz rá időt a munkád, a családod és egyéb tevékenységeid mellett?

Ha a téma és ihlet már megvan, akkor már csak idő kell hozzá. Ilyenkor képes vagyok mindenkit kizavarni a szobából, Apácskától fél óra nyugalmat kérni és írni. A munkakezdéssel ez kicsit változott. A legutóbbi két bejegyzés egy hetet várt a megírásra az időhiány miatt.

Hogy képzeled, milyen lesz 5 év múlva a blogod?

Ötször ennyi bejegyzés lesz benne. Azokban már lesz fénykép vagy más illusztráció. Időközben talán lesz időm rákérdezni az adminnál, hogy a hozzászólások hogyan tudnának egyszerűbben működni és akkorra interaktív lesz.

 

Most pedig szeretném én is megjutalmazni a kedvenc blogjaim közül hármat.

Rita barátnőmet a főiskolán ismertem meg. Volt szerencsém több éven át egy szobában lakni vele. A blogja (www.szinreszin.blogspot.com) kézimunkázós, főzős, kertészkedős. Lényegretörők a bejegyzései, tele fényképpel, sok linkkel. Csupa szépség, természetesség, ötletesség, kreativitás.

Aztán van egy blog (www.cangajo.blogspot.hu), ami témájában hasonló az enyémhez. Barátnőm bukkant rá véletlenül és a soraiból rájöttünk, hogy az írója nem más, mint Ivus, aki szintén a fősulin volt évfolyamtársunk. Nagyon szeretem, egyrészt mert jó, hogy van újra kapocs közöttünk, másrészt mert rajta keresztül egy teljesen más életet ismerek meg, mivel ő egyedül neveli kisfiát.

A harmadik általam jutalmazott blog (www.hannamikoltaronlelle.blogspot.com) pedig Kingáé. Az tette különlegessé számomra, hogy amikor elkezdtem olvasni, Malájziában éltek. Abban az időben született meg ott, külföldön a negyedik gyermekük. Szeret fotózni, pszichológusnak tanult és most gyermekeket segít mozgásfejlődésben. Mindezek miatt rokon léleknek érzem őt.

A kérdéseim hozzátok a következők:

Valaha megbántad-e, hogy elkezdtél blogot írni?

Van-e olyan személy, akinek a véleménye az írásaiddal kapcsolatban nagyon számít?

Olvassa-e a családod, mit írsz?

Mi volt a legnagyobb öröm a naplóvezetéssel kapcsolatban?

Köszönöm, ha elfogadjátok a díjat. És megértem, ha nem.

a

Vasárnap reggel rég nem átélt hempergős, lustizós időnket töltöttük Ágival. A többi családtag még durmolt, köztük Apácska mellettünk, Palkó a lábamnál, a nagyok a gyerekszobában. A nagy csendben először is próbáltam még tettetni Áginak az alvást, hátha ráveszem őt is erre, de miután haszontalannak tűnt ez az igyekvés, elkezdtünk mondókázni – ujjszámolós, kerekecskézés, állathangok. Sorra vettük, milyen hangot hallatt az egérke, a kutya, a kacsa, a kakas, a tyúkanyó, és így tovább. A macskához értünk.

– Ági, és mit mond a cica?

– Miiiiaaaaúúúú! – mondtuk szinte egyszerre és nevettünk. Aztán mint az anyuka, amikor medicséri a gyerkőcét, megsimogatta az arcomat és azt mondta, “jóuvam”, vagyis jól van.

Ez azóta is működik köztünk. Ha simogatást akarok, és hogy közösen nevessünk egyet, csak nyávognom kell egyet, no meg kicsit odahajolni Ágihoz a simiért és a dicséretért.

a

A teraszon voltunk, az asztal túlsó oldalán velem szemben Palkó, mellette Julcsi. Én szilvát magoztam, ők pedig az egyik kedvenc feladatukat végezték: zöldbabot daraboltak vágódeszkán. Beszélgettünk, éppen az ovikezdésről, amikor Palkó szorgos keze egyszer csak megállt, lassan felemelte fejét, rámszegezte tekintetét.

– Anya, te meg fogsz halni! – mondta, mintha valami látomása lett volna hirtelen.

A döbbenettől pár másodpercre megszólalni sem tudtam, az futott végig az agyamon, hogy pár hete majdnem sikerült is, ha Katalin nővér fel nem ébreszt. A mosoly, ahogy megjelent az arcomon, rá is fagyott. Aztán csak azt tudtam mondani, hogy valójában mindenki meghal egyszer.

– De nem most! Majd ha 99 éves leszel! És aztán fel is támadsz! – nyugtatgatott engem és talán magát is Palkó. Majd Julcsi a legnagyobb természetességel hozzátette, mintha ezen már sokat gondolkodott volna, vagy mintha ő is a ház faláról akkor olvasta volna le a látomása szövegét:

– És akkor majd Betti lesz a neved!

Aztán ahogy ez a téma felmerült, úgy merült is feledésbe másodperceken belül.

a

Érdekes megfigyeléseket tettem az elmúlt időszakban.

Harmadik hete dolgozom. Nem házimunka, nem otthon, nem a saját gyerekeimmel. Munkahelyen, felnőtt emberek között, pénzért. Ami érdekes ebben, hogy élvezem. Arra számítottam, hogy én, aki sokszor nagyon is a múltban tudok élni, megsiratni minden elmúlt dolgot és nosztalgiázva sóhajtozni, ezt az évtizednyi családalapítás után jött nagy változást élvezem. Úgyhogy elgondolkodtam, hogy vajon miért is nem hullattam még egy könnycseppet sem a tanévkezdés óta.

1. Komoly magyarázatnak érzem azt, hogy nincs mit elhullatni. Ugyanis a kórházban két tükrözés között, egy jól sikerült családi látogatás után, újabb infúzió láttán vagy a szomszéd ágyon fekvő nénike dédunokás beszámolói hallatán hullattam én elég könnyet. De mostanra elfogyott.

2. Van mit élveznem az új életünkben. Nemcsak kitérdesedett melegítőnadrágot és itthonra még jó lesz kinyúlt pólókat hordok, hanem, kérem szépen, elmenős szoknyákat nejlonharisnyával, vadiúj kardigánnal. Még csereszandálom is van az iskolában, és a frizurám is számít. Előkerült a körömfény, az arckrém napi többszöri használatra is.

3. Ami külön öröm, hogy van saját osztályom. Még mindig szerettem volna gyereket, hát most megkaptam. Rögtön 18-at. Igaz, nem kapásból 13 évesen gondoltam, mert így a kedvenc újszülöttkor kimarad, de így is sajátaimnak érzem őket.

4. Fura, de a jócskán megnőtt felelősség, feladat is kedvemre van. Egy baj van ezzel, hogy a napok továbbra is 24 órából állnak.

5. Amíg csak a tanéveleji felkészülés volt, addig a legnagyobb öröm az volt a munkában, hogy végig tudtam csinálni azt, amit elkezdtem. Nem zavart meg senki pisiléssel, meg hogy enni kér, vagy hogy összevesztek, és hogy engedek-e mesét nézni. No, ez a hétfői becsengetéssel megváltozott. Vagy az iskolacsengő, vagy egy rendetlenkedő gyerek, vagy egy tanulói kérdés szakítja meg a dolgomat.

6. A legnagyobb öröm és a legnagyobb segítség az életemben a legkisebb csemeténk gördülékeny beszoktatása az oviba. Valójában beszoktatásról nem is beszélhetünk, mert egyszerűen egyik nap még nem volt ovis, másnap már igen. És ugyanúgy csicseregve, énekelve volt nem ovis, mint ahogy aztán ovis. No, majd esetleg ha lesz olyan nap, amikor rájön, hogy ez már így is marad és minden reggel az óvodába rohanunk és én ott hagyom délutánig, és ezért elkezd sírni, szóval akkor, ha elfogytak is a könnyeim, nagyon gyorsan fog tudni újra termelődni.

Egy félelmem van. Sok nyugdíjazott elmesélése alapján ők hetekig, hónapokig úgy érezték, csak szabadságon vannak, csak aztán döbbentek rá, hogy az már örökre úgy marad. Ahogy Ágica is lehet, hogy ezután jön rá, hogy most már így ovisan fognak telni a napok, könnyen lehet, hogy majd én magam is október környékén koppanok, hogy végleg Isten vele a gyerekekkel való otthonlétnek. Mindenesetre addig élvezem.