2014. október archívum

Most, hogy a két kicsi van itthon csupán, sok új inger ér. Leginkább Palkó kapcsán. Sokkal több dolog érdekli, mint ami a nagycsaládos létben kiderült róla. Sasok és szárnyuk fesztávolsága, a dínók kihalása, a kihúzkodott gazok eltüzelése. Mindennek örül, nagyon. Egy lufinak, egy polifoam-nak, annak, hogy Ági felébredt a délutáni alvásból. Kitárja karját és hívja, hogy ki fut az én kis házacskámba? Ági odafut és Palkó úgy szorítja Ágit, mint anya a gyermekét.

Az ingerek elérik a lelkemet, megsimogatják, megmelengetik és leülnek egymás után sorba, hogy majd felpattanjanak szükség esetén emlékeztetőül a nyüzsgős napokon.

Kérdések is fogalmazódnak meg bennem. Milyen lenne Palkó, ha ő lenne a legnagyobb gyerek a családban? Milyen lenne, ha a nagyok piszkálódásai kimaradnának az életéből? Hogy fejlődne, ha azt az energiát, amit a figyelemfelkeltésre fordít, kizárólag magára használhatná? A kérdéseire, a kíváncsisága kielégítésére. És ha a szabadidőnket nem három, hanem csak egy tesóval kéne megosztani? Mennyi idő után jönne el a testvérei utáni hiányérzet? Mit érez most legbelül, hogy többet beszélhet és kérdezhet?

Rengeteg kérdés, s mind megválaszolatlan marad. Ezek is sorba leülnek türelmetlenül, tehetetlenül. S talán kerülnek melléjük társak majd ugyanilyen különleges időszakok során.

CSEND.

Így, csupa nagybetűvel. Az a fajta, amikor úgy érzed, süket vagy. Teljesen elnémul a világ. Csend, annyira csend, hogy már vágysz arra, hogy legalább az utcáról egy távoli biciklicsengő megtörje. Amikor már nyúlsz a füledhez, hogy ellenőrizd, hallasz-e még vele. Képes-e meghallani a némaságban a szuszogásodat, a fáradt, a ráncos, a túlélő szuszogásodat. Képes-e még észlelni, ahogy megdörzsölöd a tegnap esti szúnyogcsípésedet az alkarodon. Csend, a fejedben is. Amikor a gondjaidat, a rossz emlékeidet, és az összes ezekre emlékeztető zajt, üvöltést, ajtócsapást, papírtépést, dühös és tehetetlen sóhajt, ördögi kacajt és érthetetlen csattogást bezártad egy hangszigetelt terembe, ahonnan nem vagy hajlandó kiengedni őket, csak amikor már nincs más választásod. Csend, amikor szemedet lecsukva, izmaidat elernyesztve, a pillanatot élvezve hallgatod az űrből alászállt mély némaságot. Csend, amikor egyetlen száraz almafalevél tovalibbenése is, a mosógép két zárt ajtón túli morgása is sérti a  füledet, megzavarja a nyugalmadat, összekuszálja a gondolataidat.

CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Két perc CSEND tette ünnepnappá nekem a mai, egyszerű, szokásos hétköznapot. Aki jót akar nekem, sok ilyen percet kíván.

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.