2014. november archívum

Még mielőtt feledésbe merülne, leírom, hogy nem is olyan régen volt nekem kedvenc napszakom. Mégpedig a reggel. Úgy fél hattól fél nyolcig. Nagyon termékenyek és feltöltőek voltak a reggelek. 3/4 7-ig, amikor az iskolásokat keltettem, én magam voltam csak ébren. Ténykedtem, gondolkodtam, terveztem. Biztos vagyok benne, hogy akkor, frissen, zavartalanul feleannyi időbe telt leszedni egy szárító ruhát, vidáman készítettem elő a zöldségeket az aznapi ebédhez, a kávém is ízletesebb volt és a legjobb ötletek abban a bő egy órában jutottak eszembe. Aztán az ébredő iskolásokkal igyekeztünk sutyorogva készülődni, volt idő a táskaellenőrzés és a tízóraikészítés közben leülni velük reggelizni, akár még mindig pizsamában és köntösben. Sutyorogtunk, hogy a kicsik még aludhassanak, mi meg még megbeszélhessük, mi lesz aznap, Julcsi felmondhassa a versét, Marci válaszoljon pár környezetismeret kérdésre.

No, ez ma már nem így van. Fél hétkor ébresztek mindenkit. Én az esetek 90 %-ában jóval korábban kelek. (Ha mégsem, a reggeli ébresztő dalhoz és köszönéshez a megbeszéltek szerint azt is hozzáteszem, hogy riadó van.) Szóval a gyerekek ébresztése előtti teendőim megsokasodtak. Ugyanúgy van száraz ruha leszedése, ill. teregetés, néha főzés, felmosás, összefoglaló órára készült anyag pendrive-ra mentése, oviba csereruha összekészítése, dolgozatjavítás, és még sorolhatnám, köztük egy lényeges elemet: önmagam trenírozását Ágicánk aznapi kedvéhez. Nehéz mindez, mert természetesen egészen addig, míg fel nem ébred, rejtély, hogy aznap mi hogyan fog menni vele és körülötte. Megy előtte a találgatás, vajon ma együttműködő lesz-e. Vajon ma engedi a segítséget? Vajon ma lesz-e hozzá türelmem?

Ilyenek szoktak például történni, hogy sokszoros kérés ellenére sem pisil öltözés előtt, mondván, nem kell neki. Mondhatnánk, hogy mi az, hogy nem tudom rávenni, hogy pisiljon, hiszen egyértelmű, hogy kell neki, de csakazértse. Rá tudnám venni, de a vége hiszti lenne, és akkor előbb elérnénk az ő és az én türelmem végére. Ilyenkor aztán felöltöztetem (látni fogjuk a továbbiakban, hogy amennyire könnyű ezt ide bepötyögni, annyira nehézkesen történik ez is), reggeli, fogmosás, öltözés. Van, hogy közben elkapom egy-egy jó pillanatát és engedelmesen bilire tudom küldeni. Sokszor volt, hogy nem. Ilyenkor abban bízom, hogy kibírja az oviig, és majd ott a dadusra bízva küldöm el első körben a kis gyerekvécére. Ez többnyire persze nem jön be. Már kabátban, sapkában ül a padon, húzom fel neki a cipőjét, és látom a nadrágja ülepét besötétedni, s az a folt egyre nagyobb és nagyobb. Ránézek, s azt mondja “Becsítam.” Ez annyit tesz, bepisilt. Az átöltöztetés a tél beköszöntével, a harisnya vagy duplanadrág használatával egyre dühítőbb és hosszadalmasabb tud lenni.

Mindig mindent ő akar megcsinálni, megoldani. Felöltözni, ajtót nyitni (fel sem éri a kilincset), teát főzni, vagy megtalálni azt, amit én keresek. Például egyik reggel a bilit. A fürdőben, ahogy megláttam, örömmel kiáltottam, hogy megvaaaan!, és vittem neki. Hallottam is a tiltakozó hisztit, hogy “nem, én találom meg, én találom meg”, erre ott, azon nyomban leteszem, és odébbállnék, hogy majd ott ő találja meg, de hogy gondolom, hogy neki ott jó lesz! “Én találom meg, én találom meg, én találom meg….!!!” Harsogja. Ráeszmélek, hogy ahhoz, hogy elmúljon a hiszti, pontosan oda kell visszatennem, ahol az előbb én ráleltem. Fogom a bilit, visszateszem a kádba, s szólok neki, hogy találja meg. Kivörösödött arccal megy a fürdőbe, még mindig szipogva, megyek utána, belehajol a kádba, kiveszi, szája fülig szalad és vidáman kiált, hogy “megtaláltam“! Szerencsére utána minden gördülékenyen ment.

Egy harmadik eset az volt, hogy ő szeretett volna öltözni. Vagyis akart. Mindenáron. Engedtem neki, volt a többiekkel más elrendezni való dolgom is, néha benéztem Ágira, és nyugtáztam, hogy a pizsialsót már levette, majd a pizsifölsőt is. Aztán darabig nem történt semmi, s mivel fogytán volt az időnk indulásig, nagy csicseregve, édesen, dallamosan felajánlottam neki, hogy segítek felvenni az aranyos kis szívecskés cicás bugyikát, meg az új, jajdepuha harisnyát, és a nézdmilyencsinosleszel szoknyácskát. Nem jött be a stílus. “Öltözök, öltözök, öltözök!!!” Jó, akkor csak a kezébe adom jól a bugyikát. “Nem, nem, nem! Öltözök!” Hosszú másodpercek teltek el, míg próbálgatta ügyetlen ujjai között jól forgatni az alsóneműt, s miután nem jutott semmire, kikaptam a kezéből és mondtam, felhúzom én. Karjaival, lábaival elkezdett hadonászni, rugdalni, ütni, kész csoda, hogy a következő pillanatban már a trikót tudtam fogni, hogy ráhúzzam. Egyre hevesebben csapkolódott, sírt, hogy “öltözök, öltözök, öltözök!!!” , de az iskolások már cipőt húztak, mi meg ott küzdöttünk a trikóval, így már nem hagytam tovább, ráerőltettem a trikót és pólót. Hogy kihagyhassam a harisnyafelhúzás tortúráját, ami lehetetlennek tűnt ebben a nagy tiltakozásban, odaléptem a szekrényhez, és kikaptam egy melegebb nadrágot. Palkó odaszólt, hogy lyukas a kesztyűje, így gyorsan ugyanazzal a lendülettel és mozdulattal túrtam elő egy másikat neki. Visszaléptem Ágihoz a nadrággal, látom ám, hogy újra pucéran áll a szőnyegen. Minden küzdelmem hiábavaló volt, levetette az addig ráerőltetett ruháit!…

Ilyenek és ehhez hasonló dolgok történnek nálunk reggelente. Ha nem, és amikor  nagy ritkán minden gond nélkül sínen van, akkor akár még mostanában is tud termékeny, kedvenc napszakom lenni a kora reggel.

 

 

 

 

Egy anyának mi jobban?

Két fia folyamatos harcban. A nagy szekálja a kicsit. Dedózza. Kineveti. Semmibe veszi.

A kicsi nem hagyja magát. Védekezik és támad. Visszaszekál.

Ki tudja, melyik volt előbb? Ki tudja, mikor kezdődött?

Mindenesetre, amikor Palkó a minap meglátott egy képet, ahol Marci tartja őt kb. félévesen a karjaiban, azt mondta egy sóhaj kíséretében: “Itt még Marci szeretett.”

Nagyon fáj. Megszakad a szívem…