2014. december archívum

Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 

Várom már az estét. Az Estét. Annyira meghatóan fölötte áll a többi estének! Hiába próbálunk egy szalonnasütéssel különleges nyári estét csinálni egy hétköznapból, vagy feldobni egy unalmas hétfőt közös kutyasétáltatással, feleslegesen próbálkozunk egy vidám párnacsatával boldogságot lopni a szürke mókuskerékbe, közelébe sem érünk a Szenteste emelkedettségének.

Az utcán sétálva nem látni lehúzott redőnyöket, mindenki engedi láttatni az otthonát, a szívét – melegen színesíti a karácsonyfa égősora a szobákat. Még az ajándékozás pillanatát is elkaphatjuk. A soha meg nem szólított utcabelinek is magától értetődően szívből kívánunk boldog ünnepet. Mosolygunk, együttérzünk, egymás szemébe nézve, őszintén. Angyalkodunk. Kis csomagot akasztunk a szomszédság egyedülállóinak kerítésére, titokban, legyen náluk is csoda, érezzék újra a gondoskodást, repüljenek vissza időben gyerekkorukba, vagy pár évvel ezelőttig, amikor még élt a feleség, és sütött ő maga aprósütit.

Különleges ez az este. Szobáinkban melegebb van, mint bármelyik másik nap, holott kint ugyanannyit mutat a hőmérő, és ugyanannyi hasáb került a kályhába. Még ha aznap hajnalig is csomagoltuk az ajándékokat és máskor ettől az éjszakázástól állva el bírnánk aludni, ezen a napon nekiállunk a nyolcadik társasjáték-körnek is. Mintha az idő is kegyes lenne hozzánk, lassan vánszorog az esti óra, bizonyára minden házba bekukkant az örömért és lassan fordul éjszakába. A közös daloláskor nem létezik hamis hang, harmónia van zenében is, szívünkben is. A legcsillogóbb fa, a legdíszesebb csomagolás sem túl giccses, minden, de minden úgy van jól, ahogy van. Csillámmal, a huszadik Mennyből az angyallal, a csillagszóró füstjével. Más estéken kell a gyertyafény mellé a nagylámpa is vacsorakor, de ezen az egy estén a villódzó gyertyafényt Betlehemünk Jézusa támogatja fényével. Jézus van, szeretet van, végtelen szeretet, megbocsátás.

Harminckilencedszer számolok vissza Szentestéig. Soha ennyire még nem sürgettem az időt. Jöjjön Jézus, segítsen újra megélni, szeretni, megbocsátani, elfogadni. Nagy segítség kell, ki kell tartania egy évig.

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.