Tavaly Marcit a legnagyobbnak szóló kiváltságként – legalábbis így adtuk elő, hogy úgy gondolja, hogy hatalmas dolog tudni a felnőttek titkáról – beavattuk a karácsonyfa rejtelmeibe. Abba, hogy mi, szülők választjuk és díszítjük fel. Rákérdezett az ajándékokra is, de nem volt szívünk a padlóra küldeni azzal, hogy ott is lebuktatjuk magunkat. Bár valójában a karácsonyfahír sem hatotta meg, sőt, inkább kérte, hogy majd ő is hadd díszíthesse.

Idén újra téma lett, vajon Marci a barátaitól tudhat-e már arról, hogy a susogó szárnyú, csilingelő hangú, titokzatos angyalok helyett két lábbal a földön járó, hol simogató hangú, hol dörmögő, földi anyja és apja csempészi az ajándékokat a fa alá. Apácska volt az,  aki előre sajnálta, és együttérzett fiával, hogy micsoda csalódásként fogja megélni a leleplezést, annak ellenére, hogy ő maga nem emlékszik semmiféle lelki törésre gyermekkorából.

Semmi jel nem utalt arra, hogy már tud az ajándékozás hátteréről. Már októberben hosszú levelet írt a kis Jézusnak és az angyaloknak, ahogy beszélgettünk, lehetett érezni, hogy él még benne a csoda, és csillogó szemmel örült idén is, égre emelve köszönte meg az angyaloknak az ajándékát. Ma reggel úgy alakult, hogy volt tíz percünk beszélgetni. A nappaliban olvastam, mindenki aludt, csak Marci ébredt és jött mellém.

– Nagyfiacskám, milyen volt a karácsony?

– Nagyon jó!

– Minek örültél a legjobban? – tértem a lényegre, kicsit terelve a témát rögtön az ajándékozásra, még mielőtt beszél a kedvenc sütijéről, meg a Reszkessetek, betörők! című filmről, amit most először nézhetett meg, és rengeteget nevetett rajta.

– Annak, amit tőletek ka…. – hirtelen rám nézett, mintha lebukott volna valami hazugsággal. Én pedig kikerekedett szemekkel néztem vissza rá. – Tudod, anya, mi az iskolában beszélünk ám ilyenekről.

– Milyenekről?

– Hát hogy ti veszitek az ajándékot.

Próbáltam jelentőségteljesen olyan képet vágni, amiben benne van a meglepettség is, a természetesség is, meg az, hogy na most akkor véglegesen bizonyos értelemben Marci nagyfiú lett a tesók között. Gondoltam, most már csak azt kell kideríteni, hogy hogyan érintette mindez az elsőszülöttünk lelkét. Nagy levegőt vettem hát, és megkérdeztem:

– Értem. És bánod, hogy nem az angyalok hozzák az ajándékokat?

Bánatos arcot vágott, olyan tipikusan oldalra fordította a fejét, és bólintott. Apácskának igaza lett, szívem szakadt meg… És még háromszor kell ezt megérnem… Aztán megszólalt:

– Azért, mert azt mondtad egyszer, hogy az angyalok a szeretetükkel szerzik az ajándékokat, de nektek meg kell vennetek pénzért.

Még annál is jobban megérkezett földre, mint ahogy valaha is gondoltuk volna! Nem hiába, nagyon anyagias és spórolós az én nagyfiam.

 



2 hozzászólás ehhez “Elveszett a csoda…”

  • ex-fémmegmunkálási melléktermék írta:

    Nagyon komoly kérdést feszegetsz legújabb remekedben Kriszti! Vagy, ahogy végülis olvashatom, csak mi szülők gondoljuk annak…

    Mi elébe mentünk az iskola/haverok/reklámok/elszólások okozta kérdőmondatoknak és idén már mind az öten díszítettük a fát, igaz Emma még úgy tudja, hogy alá az ajándék a Jézuska szeretetének a gyümölcse. A fiúknak tavaly elmagyaráztam, hogy minek is a jelképe a Karácsony ünnepe, az ajándék, így nem hiszem, hogy sérültek volna a gyermeki álomviláguk festett díszletei. Inkább csak kiélesedtek benne a formák…

  • tejbenbajban írta:

    Ahány család, annyiféle megoldás. Nem sérültek, egészen biztos. Szóban folytatjuk. 🙂

Hozzászólás írása