2015. január archívum

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az iskola az óvoda mellett van, így aztán az óraközi szünetekben át szoktam kukkantani az ovi udvarára. A héten az enyhébb,  napsütéses délelőttökön a harmadik óráról való kicsengetés odakint találta a kispajtásokat, köztük Palkót és Ágit is. Jó helyen vannak, de ezt ilyenkor megnyugtató látni is, ahogy vidáman szaladgálnak, játszadoznak.

Többször láttuk már a tanáriból leskelődve, hogy 7-9-en egymás mellé állnak, megfogják egymás kezét és kanyarogva, esetleg még toborozva a sorhoz jönnek-mennek a gesztenyefák alatt. Figyelve őket elképzelem, ahogy éneklik hozzá, hogy lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, vagy hogy megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Egészen üdítő látvány és gyönyörűnek képzelt csengő-bongó dallam.

Ma, miután hazajöttünk, mondom Palkónak, hogy láttam, hogy ma mit játszottak az udvaron.

– Mit énekeltetek közben?

– Hát azt, hogy o-o-o oppá gengnemsztáj o-o-o szexi lívi o-o. (lédi helyett lívi)

Se eszterlánc, se gőzős. Gengnemsztáj… Nem kicsit zuhantam a képzelet mennyei magasságából a kemény valóságba. De azt nagy nevetéssel. 😀 😀 😀

Mióta újra dolgozom, azóta érzem igazán, hogy megérkeztem a nagybetűs, nem a nagy kezdőbetűs, hanem a nagybetűs ÉLETBE.  Rájöttem, hogy a nap továbbra is 24 órából áll, és az új feladatok mellett továbbra sem pormentesült a házunk, és ezentúl sem napfényt vesz magához a család, és a ruhájuk sem taszítja a koszt. Ugyanúgy, ha nem jobban, szükségük van a gyerekeknek lelki táplálékra is.  Így aztán hamar sikerült néha mélypontra, aztán még mélyebb pontra jutni. Megszűntem ismerni magamat, megszűntem elég jó anyának lenni, megszűnt a képességem, hogy rövid időn belül megtaláljam mindenben a jót.

Ebben az ÉLETben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, hogy nem jutott elég idő, hogy nem jutott elég ölelés és elég figyelem, nem sült már rég házi kakaóscsiga és hálás voltam, hogy nincs a családban asztmás és porallergiás, aki miatt muszáj lenne gyakran takarítani. Történt egy-egy hétfőn, hogy jött Márti néni, és mesélt egy-egy hittanos Julcsi-sztorit.

Egyik alkalommal az órán mindenki fogalmazott meg saját szavaival imát, amelyben valamit kért a jó Istentől. Amikor Julcsi kapta meg  a szót, tanácstalanul megvonta a vállát, és azt mondta:

– Hm, én nem tudok semmit mondani. Nálunk most minden rendben van.

Döbbenet.

Másik alkalommal példaképekről beszéltek. Julcsi ezt mondta:

– Nekem anya a példaképem. Azt szeretem, ahogy törődik velünk.

Döbbenet.

Nem bírtam könnyek nélkül. Alig akartam elhinni, hogy ezt az én nagylányom mondta rólunk, rólam, ebben az időszakban. Akkor talán mégis helyén van minden?