Mióta újra dolgozom, azóta érzem igazán, hogy megérkeztem a nagybetűs, nem a nagy kezdőbetűs, hanem a nagybetűs ÉLETBE.  Rájöttem, hogy a nap továbbra is 24 órából áll, és az új feladatok mellett továbbra sem pormentesült a házunk, és ezentúl sem napfényt vesz magához a család, és a ruhájuk sem taszítja a koszt. Ugyanúgy, ha nem jobban, szükségük van a gyerekeknek lelki táplálékra is.  Így aztán hamar sikerült néha mélypontra, aztán még mélyebb pontra jutni. Megszűntem ismerni magamat, megszűntem elég jó anyának lenni, megszűnt a képességem, hogy rövid időn belül megtaláljam mindenben a jót.

Ebben az ÉLETben folyamatosan furdalt a lelkiismeret, hogy nem jutott elég idő, hogy nem jutott elég ölelés és elég figyelem, nem sült már rég házi kakaóscsiga és hálás voltam, hogy nincs a családban asztmás és porallergiás, aki miatt muszáj lenne gyakran takarítani. Történt egy-egy hétfőn, hogy jött Márti néni, és mesélt egy-egy hittanos Julcsi-sztorit.

Egyik alkalommal az órán mindenki fogalmazott meg saját szavaival imát, amelyben valamit kért a jó Istentől. Amikor Julcsi kapta meg  a szót, tanácstalanul megvonta a vállát, és azt mondta:

– Hm, én nem tudok semmit mondani. Nálunk most minden rendben van.

Döbbenet.

Másik alkalommal példaképekről beszéltek. Julcsi ezt mondta:

– Nekem anya a példaképem. Azt szeretem, ahogy törődik velünk.

Döbbenet.

Nem bírtam könnyek nélkül. Alig akartam elhinni, hogy ezt az én nagylányom mondta rólunk, rólam, ebben az időszakban. Akkor talán mégis helyén van minden?



2 hozzászólás ehhez “Vigasz”

Hozzászólás írása