2015. február archívum

A kétéves, ha telefonál, fülel. Élvezi, hogy a kis készülékből jön ki a hang, az a hang, amit annyira jól ismer. Hallgatja, és maga elé képzeli a tulajdonosát. A mamát, apát, anyát. A kétéves, ha telefonál, fülel, hallja a kérdéseket: “Hogy vagy, Ági? Jól vagy?” A kétéves ilyenkor bólogat. “Játszol? Mit játszol?” A kétéves ilyenkor mutogat. Mutat a babára, amit épp az imént altatott el, mutat a toronyra, amit éppen épít. “Aludtál délután?” A kétéves rázza a fejét. Legalábbis a mi kétévesünk.

Ági két éves és szokott telefonálni. Szokta követelni a készüléket, ha valaki hív minket. Így volt azon a szombat reggelen is, amikor Apácska dolgozott és hazatelefonált. Épp azután történt, amikor nagy gonddal kiválasztottuk az aznapi virágos szoknyácskát, hozzá a fehér, tündéres harisnyát, sőt Ági már bele is bújt és nagy vigyorral, büszkén, csinosan kérte el a telefont. Volt bólogatás, mutogatás, közben végig fülig mosoly. Kihallatszott a telefonból, hogy Apácska már letenné, mert dolga van, így visszakértem Ágitól a telefont. “Szijá ápá!” – búcsúzott el apjától, s rögtön szomorú képet vágott, a mosolya eltűnt és azt mondta: “Nem mondta ápá, hod cép vadok…”

Szóval a kétéves, ha telefonál, azt gondolja, látja őt az, akivel beszél. Bókot vár, főleg az apjától, főleg, ha már megszokta azt.