2015. július archívum

– Palkó, Ági, gyertek! Valami fontosat kell megbeszélnünk – figyelmesen néznek rám. – Tudjátok, amikor jártatok oviban még a nyár előtt, elvittelek titeket oviba, aztán átmentem az iskolába dolgozni. Tanítottam a gyerekeket. Hétfőn megint dolgozni megyek. Ilyenkor nyáron a gyerekek nem tanulnak, hanem táborba mennek, ahogy Marci és Julcsi is szoktak. Hétfőn a gyerekekkel megyek táborozni, a nagytesókkal is, ott leszek velük másik tanító nénikkel, és együtt vigyázunk a gyerekekre. Hét napot nem leszek itthon, hatot alszunk ott. Veletek a mama és apa lesznek majd.

Palkó (6) eltakarja az arcát, oldalról látom, hogy torzul az arca és egyszer csak nagy zokogásban tör ki. Ági (3) rögtön megszólal, még mielőtt átölelhetném Palkót:

– A mama meg az apa itt lesz velünk, ne sírj!

<3

Palkó hat éves lett.

Palkó, aki a legkönnyebben született, pontosan akkor, amikor ő akart. Senki és semmi nem sürgette, mégis másfél óra leforgása alatt világra tornázta magát. 2009. július 9-én 9 órakor. A 9 a teljesség száma. Valahogy tényleg olyan teljes, olyan különleges. Nem elég, hogy könnyen tud a családi összejövetelek középpontja lenni és maradni, még a mellettünk elhaladó autó idegen sofőrjét is arra készteti, hogy átkacsintson rá és intsen neki.

Palkó törekszik a teljességre, a mindenre. Mindent ki akar próbálni, mindent ott és akkor. Akar mindent birtokolni, mindent megkíván, mindent kiharcol(na). Úgy érzi, mindent megtehet másokkal, viszont mások semmit sem tehetnek meg vele. Például ha Marcit rúgja a lábaival, ökleli a kezeivel, közben az arca olyan kifejező, hogy már attól elfutnék a sötétben (megnyugtatásul, Marci mindezen nevet), szóval a nagy hevületben Marci egyszer csak visszabök a mutatóujjával, Palkó olyan ordításba kezd, hogy zeng az utcavég.

Mert Palkó nagyon érzékeny lélek. Ő az, aki megköszön mindent. Ha a kedvenc tányérját tettem ebédkor elé, hogy vettem a tortájára színes cukrot, hogy elhívtam a barátját játszani, hogy levágtam a körmét. Ő az, aki mindennek örül. Ha kinn alszunk vele a sátorban, ha választhat a reggelikor kettő közül, ha elmegyünk Kiflivel sétálni, ha meghámozom a barackot.

És ő az, aki nagyon tud szomorkodni is. Ha csak két palacsinta jut neki az ebédről megmaradtból vacsorára, ha nem autóval utazunk, hanem vonattal, ha uncsi valami, amit csinálnia kell.

Palkó szivacs. Könnyen tanul mindent. Hogyan kell a peonzát kidobni, hogyan kell a számítógépet bekapcsolni (kb. 4 évvel előzte be bátyját), hogyan lehet csúnyán beszélni. És ha utóbbin rajtakapjuk egész arcát eltakarva elszégyelli magát, és sírni kezd.

Palkó nagyon kitartó, eltökélt és céltudatos. Nem adja fel a kosárra dobást ez első kihagyásnál, nem dobja a sarokba az ugrókötelet, ha a lábai a kötélbe gubancolódtak, nem csalódott, ha nem sikerül úgy a rajza, ahogyan szeretné. Mindig megpróbálja még egyszer és még egyszer és még egyszer.

Ha majd feltételes módot tanítok angolórán, a példamondatokat egészen biztosan tőle fogom lopni. “Ha majd akkora leszek, mint Marci, én is egyedül megyek iskolába.” “Ha majd nekem is akkora biciklim lesz, mint Marcinak, én is mérni fogom a sebessségemet.” “Ha lány lennék, én is ilyen szép lennék, mint Julcsi.”

Ez Palkó. Huncut mosollyal, két apró gribedlivel az orcáján, ja, és nagy bicepsszel, amire annyira nagyon, de nagyon büszke.