‘álom’ kategória archívuma

Amikor egész vacsora alatt csak gyenge próbálkozások tudnak történni Apácskával valami beszélgetésfélére, mert mindig kell valakinek még egy kis kakaó vagy megint elvette az egyik a másiktól a szívóvszálját, meg amikor újra a Kiskalásztól halljuk, hogy csinta, csinta, csinta, palacsinta, és nem az Eddától a Kör közepén állok-ot, és aztán amikor éjjel már a másodikat kísérem másodszor pisilni, mert nem éri fel a kapcsolót és fél is, a leckeírás kihajtásáról már nem is beszélve, szóval ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk egymást, hogy majd, majd eljön a mi időnk is egyszer.

Majd amikor kirepülnek, majd amikor már egyiknél sem kell aggódni, hogy vajon sikerül-e valamilyen vizsgája, meg amikor majd éppen nem születik unoka, a már meglévőkre meg majd a másik nagyszülők vigyáznak, ha kell,  szóval majd egyszer egy nyárra veszünk egy lakókocsit, az autónk után csatoljuk s bejárjuk vele Európát.

Amikor a homályban kap még egy-két simogatást Palkó, hogy vissza tudjon aludni, meg a nyugis, leülős szopik alatt sokszor tervezem ezt az utat. Nem vagyok nagy rajongója a franciáknak, de a legelső ország mindig az, ami eszembe jut. Már álmodtam is arról, hogy Apácska meglepett egy párizsi úttal, és álltam már az Eiffel-torony tövében. Bámulatos érzés volt. Valahogy az is bekúszott a tervbe, hogy majd kiállunk a Szajna partjára és Apácska gitárkíséretében elénekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Előtte veszünk a bolhapiacon, ahol szabadon lehet alkudni, egy kalapot, amibe aztán gyűjthetjük az aprót. Aztán Portugáliában végigjárjuk az El Caminót. Ha nem végig, az sem baj. Ki tudja, bírja-e még a lábunk, az ízületeink majd.

Természetesen nem távol nyugaton kezdjük az utunkat. Keletre kezdünk, a szeretett Torockó lesz az első állomásunk, ez egészen biztos. A sziget, ahol megszűnnek a gondok, meg a térerő is, és nem ér utol senki és semmi. Van tiszta levegő, tehenek és sziklák. Petivel (mert akkor, ott miért is szólítanám Apácskának?) visszamegyünk a nászutunk helyszínére, a görög tengerpartra. Nagyszemű szőlő, strandröpi, fehér kalap, szabadság!

Csinálunk az út során olyanokat, amiket most a gyerekeinknek tiltanánk. Beszaladunk, én legalábbis igen, szóval beszaladok egy virágzó repcetábla közepébe és az eget bámulva forgok, megnevettetjük az őrségváltó katonákat a Buckingham Palotánál és enyhén csúnya szavakat tanulunk meg hollandul.

A Kárpátokon áthaladva többször megállunk és szippantunk a friss levegőből, és csodáljuk a havas csúcsokat, amelyekre Peti annyira vágyik mindig! Nem kell magyarázni senkinek, hol vagyunk, milyen hegység ez és miért van nyáron hó a tetején. Szó nélkül állunk, kézenfogva, és csodáljuk a tájat.

Aztán utunk végén, Sopronban elmegyünk egyet bobozni, és egy búcsúebédre, aztán egy sóhaj után elégedetten hazafelé vesszük az irányt. Itthon vár a család egy bogrács pörkölttel, kivetítjük nekik élménybeszámoló közepette a fényképeinket, majd megbeszéljük, milyen sorrendben viszik el a lakókocsit a családjaikkal.

Ez lesz. Addig is nyüzsögve vacsorázunk, hallgatjuk a Kiskalászt, vécére kísérünk és leckét csináltatunk.