‘Apácska’ kategória archívuma

Apácska hajnali negyed 5-kor fog kelni, vele én is. Elkészítem neki a 6 szendvicset, hátizsákjába teszem, vizet és croissant-t hozzá. Boldogan fogok reggelit készíteni neki, derűsen elbeszélgetünk majd közben. Míg megeszi, én meg fogom inni a kávémat. 4.50-kor dudálni fog Feri, ekkor jól megölelgetem majd, csók a szájára, aztán kikísérem. Ötödikként fog beülni az autóba, vidáman, de meghatódva fogok nekik integetni.

Ők visszaintegetnek, és Apácska majd ír egy sms-t édesanyjának, hogy elindultak. Győrben találkozni fognak a többiekkel, megbeszélik még az útvonalat, elosztják a walkie-talkie-kat és nekivágnak az útnak. A felénél meg fognak állni, Apácska megeszik két szendvicset és nasinak egy croissant-t, a sofőrök lehúznak egy kávét, az ülésük mellé pedig egy üveg kólát készítenek. Apácska be fogja kenni az egy hete sérült vállát gyógykenőccsel, belemasszírozza. Majd tovább fognak indulni, miután küldtek sms-t haza.

Még mielőtt beérnének Prágába, ellátogatnak a csonttemplomba. Mindenki tátott szájjal járja végig a helyet, ahol minden emberi koponyából és csontokból áll, még a csillárok is, készítenek egy csomó fényképet, majd mivel már tűkön ülnek, izgatottan indulnak tovább. Prágában könnyedén odatalálnak a kinézett parkolóba, válogatnak a parkolóhelyek közül, sikerül a legjobb helyeket kiválasztani. Gyorsan feltérképezik azt a városrészt, gyönyörködnek egy kicsit, majd beülnek egy kocsmába megkóstolni a híres cseh sört, esznek mellé valami finomat ebéd gyanánt.

Időben felkerekednek majd, hogy ne csak a parkolóban találjanak maguknak jó helyet, de a stadionban is. Sok-sok rockertesóval találkoznak, egy közös tulajdonságuk van: a metál az életük! Jó összetartozni, ez a kapocs mintha régi barátokká varázsolná őket arra az estére. Nagyon jó lesz az előzenekar, de az utolsó számoknál Apácska is alig várja, hogy a főszereplő is színpadra lépjen. És igen, az a pillanat is el fog jönni. Nagy dobpergés, füttyögés, éljenzés, és a metál ősei, a Metallica megkezdi a tavaly ősz óta várva várt koncertjét. Apácska és a barátai nagyon jól fognak szórakozni, hogy így, finoman fogalmazzak. Lesz pogó, meg hedbengelés, de mindenki szelíden, egymást védve teszi mindezt. Apácska különösen vigyázni fog a vállára, hogy ne essen vissza a gyógyulásban. Mind a tízen együtt tudnak maradni, és még vizet is tudnak kortyolni közben. A végén háromszor fogják visszatapsolni a bandát, ami nagyon megható, még a kemény(nek tűnő) Apácska is elérzékenyül, hogy talán utoljára látja őket élőben színpadon, ki tudja, útra kelnek-e még a rocklegenda együttes tagjai.

Lassan kiáramlik aztán a tömeg a stadionból, Apácskáék el fognak blattyogni az autókig, megosztva egymással az élményeiket. Mindenki telefonál haza, Apácska nekem, anyukájának sms-t küld. Majd lecserélik a vizesre izzadt pólókat, megesznek pár szendvicset, Apácska croissant-t is, iszik sok vizet hozzá, a sofőrök bedobnak egy kávét, majd be fogják osztani, ki ki után fog vezetni hazafelé, míg a többiek pihennek. Félúton megállnak, kinyújtóznak, felfrissítik magukat, Apácska bekeni a vállát a kenőccsel. Továbbindulnak.

A magyar határ felé közeledve már pirkadni fog, mindenki éberen várja a hazaérkezést. Beszélgetve érnek Győrbe, elköszönnek egymástól, kezet ráznak és már csak 30 kilóméter. Kis falunkban Feri sorban ki fogja tenni az utasait, Apácska bejön, lenyom egy csókot, lezuhanyzik, és lefekszünk aludni.

a

Terveztem a hétvégén közös kirándulást, közös kutyafuttatást, közös fagyizást. Itt a jó idő, vele a szabadság, irány a természet, jöhetnek a programok, az egész családnak.

Aztán láttam, Marci hogy örül, amikor reggel azt veszi észre, hogy apja az este 6-ig tartó munkanapok és a hétvégi vállalások után végre itthon van, sőt, mi több, készíti a reggeli teát, vagyis személyesn is részese az életünknek. Rögtön mellé is szegődött, mondta, hogy tegnap tervezte már lenyírni a füvet, de lebeszéltem, és jó is, mert akkor majd ma “apa, te behúzod, én meg nyírom”. Rákérdezett aztán apjánál, hogy a polcot, amit a szülinapjára kapott cd-lejátszónak ígért, mikor teszik fel. Ha le kell festeni, ő szívesen megcsinálja. Gizi mamánál elromlott bojlerre is gondolt, már nem javítják ezek szerint meg, állapította meg, és hogy ki fog segíteni felrakni az újat. Mire reggelizni ültünk le, már azt hallom, hogy a legújabb problémáját mondja, miszerint össze-vissza mutatja a sebességet a bicikli mérője, mire Apácska megígérte, hogy meg fogja nézni. Reggeli után a bélyegkiállításra összeválogatott darabokat böngészve meg arról beszéltek, hogyan kellene azokat papírra rendezni.

Megállapítottam, hogy a nagyfiam nagy. Egészen férfias és felnőtt dolgokról, amelyekkel kapcsolatban velem semmit nem tud kezdeni, cseveg az apjával. Az apjával, akire nagy szüksége van. Ennek minden apró jelétől el tudok olvadni. Attól leginkább, amikor Marci, az amúgy nagyon szemtelen kiskamasz,  az ülő apja mellé áll, jobb kezét apja jobb vállára, bal kezét a balra teszi, ráhajol és a fejét összeduksizza apjáéval és mosolyog.

Miután ezeket megfigyeltem, lemondtam a közös kirándulásról, a közös kutyafuttatásról, a közös fagyizásról. Helyette csak figyeltem őket, hogyan barkácsolnak közösen, hogy működnek együtt a polcfestésnél és felcsavarozásánál, majd este mi balra indultunk fagyizni, ők kettesben meg jobbra csocsózni, s aztán hallgattuk az élménybeszámolót, hány meccs volt és ki hányat nyert. Hogy közben milyen témákat érintettek, nem tudni.

a

Amikor már lassan 20 éve ismered a párodat, aki már ugyanennyi ideje ács, tetőket mászik, százasszögeket ver be, tízemeleteseket állványoz, a kisteherautó platóján elemezgeti a házak tervrajzát: kissé meglepődsz, amikor kapsz tőle egy sms-t a fel nem vett hívásodra válaszul, hogy “Értekezleten vagyok. Később visszahívom.” A következő öt másodperc alatt elgondolkodsz, hogy akkor most te ki is vagy valójában, és ő ki, és mióta magáz, vagy arról van-e szó, hogy már megártott az egész napos, egyedül együttlét a gyerekekkel. Aztán leesik,  hogy csupán az okostelefon okoskodik.

a

Izgatottan vártam Apácska születésnapját. Főnökétől kértem meglepi szabadnapot, hátmasszázsra terveztem vinni, egy kis közös intéznivaló, aztán meg asztalt foglaltam a Lóban egy ebédre. Mindez nagy érték, még az intézkedés, vásárlás is, mert végtelen örömmel tölt el mindkettőnket, ha kettesben vagyunk, nem álmosan és bogarasan csak este, hanem napközben, és senki nem szakít félbe, nem kell inni adni, békíteni, azonnal válaszolni.

Megvolt a hátmasszázs, vettünk pár dolgot, majd éhesen jöttünk hazafelé, hogy beüljünk az ebédre. Hátradőlve épp arra gondoltam, hogy aj, de jó lesz egymással szemben ülni, egymás szemébe nézni, beszélni mindenről, ami nemcsak a hétköznapi teendők, mit, mikor, hogyan. Ekkor szólalt meg a kormány mögött Apácska:

– Ági otthon marad?

Csak mosolyogtam és egy hümmögéssel nyugtáztam a humorát.

– De most tényleg! – folytatta. – Biztos, jól ellenne velünk.

Kikerekedtek a szemeim. Komolyan beszél.

– Ücüpücü Ági-baba, olyan szépen elcsócsálná a sült krumplit, az édibédi pofijával.

Próbáltam emlékeztetni azokra az esetekre, amikor küzdeni kell vele, hogy a kést ugyan már tegye le, meg hogy ne tömje tele a száját, mert könnyen visszaúton találja magát az étel, és hogy el-elfutkos az asztaltól, ami még itthon elmegy, de a vendéglőben nem igazán. Mindez teljesen meghiúsítja a nyugodt, egymás szemébe bámulós, szülinapi ebédünket.

– Úgy hiányzik, és nem lenne nagy gond vele.

Hát jó, mondtam. Végülis ő a szülinapos. Ha ő ezt kéri szülinapjára, beleegyezem.

Nem mondta, de a sóhajaival aztán ebéd közben jelezte, hogy csöppet talán megbánta a dolgot. Mivel én halászlevet ettem, Ági az ő táljából csemegézett, neki kellett segítenie, aprítania, adogatnia a szájába. Volt késért küzdés, szájnak teletömése, gyomorból visszaút is.

Az viszont tény, hogy nagyon édibédi volt a pofija, jóízűen csócsálta a krumplit, szépen elvolt velünk ez a kitüntetett, kivételezett gyerek szülinapi ajándékként.

Amikor egész vacsora alatt csak gyenge próbálkozások tudnak történni Apácskával valami beszélgetésfélére, mert mindig kell valakinek még egy kis kakaó vagy megint elvette az egyik a másiktól a szívóvszálját, meg amikor újra a Kiskalásztól halljuk, hogy csinta, csinta, csinta, palacsinta, és nem az Eddától a Kör közepén állok-ot, és aztán amikor éjjel már a másodikat kísérem másodszor pisilni, mert nem éri fel a kapcsolót és fél is, a leckeírás kihajtásáról már nem is beszélve, szóval ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk egymást, hogy majd, majd eljön a mi időnk is egyszer.

Majd amikor kirepülnek, majd amikor már egyiknél sem kell aggódni, hogy vajon sikerül-e valamilyen vizsgája, meg amikor majd éppen nem születik unoka, a már meglévőkre meg majd a másik nagyszülők vigyáznak, ha kell,  szóval majd egyszer egy nyárra veszünk egy lakókocsit, az autónk után csatoljuk s bejárjuk vele Európát.

Amikor a homályban kap még egy-két simogatást Palkó, hogy vissza tudjon aludni, meg a nyugis, leülős szopik alatt sokszor tervezem ezt az utat. Nem vagyok nagy rajongója a franciáknak, de a legelső ország mindig az, ami eszembe jut. Már álmodtam is arról, hogy Apácska meglepett egy párizsi úttal, és álltam már az Eiffel-torony tövében. Bámulatos érzés volt. Valahogy az is bekúszott a tervbe, hogy majd kiállunk a Szajna partjára és Apácska gitárkíséretében elénekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Előtte veszünk a bolhapiacon, ahol szabadon lehet alkudni, egy kalapot, amibe aztán gyűjthetjük az aprót. Aztán Portugáliában végigjárjuk az El Caminót. Ha nem végig, az sem baj. Ki tudja, bírja-e még a lábunk, az ízületeink majd.

Természetesen nem távol nyugaton kezdjük az utunkat. Keletre kezdünk, a szeretett Torockó lesz az első állomásunk, ez egészen biztos. A sziget, ahol megszűnnek a gondok, meg a térerő is, és nem ér utol senki és semmi. Van tiszta levegő, tehenek és sziklák. Petivel (mert akkor, ott miért is szólítanám Apácskának?) visszamegyünk a nászutunk helyszínére, a görög tengerpartra. Nagyszemű szőlő, strandröpi, fehér kalap, szabadság!

Csinálunk az út során olyanokat, amiket most a gyerekeinknek tiltanánk. Beszaladunk, én legalábbis igen, szóval beszaladok egy virágzó repcetábla közepébe és az eget bámulva forgok, megnevettetjük az őrségváltó katonákat a Buckingham Palotánál és enyhén csúnya szavakat tanulunk meg hollandul.

A Kárpátokon áthaladva többször megállunk és szippantunk a friss levegőből, és csodáljuk a havas csúcsokat, amelyekre Peti annyira vágyik mindig! Nem kell magyarázni senkinek, hol vagyunk, milyen hegység ez és miért van nyáron hó a tetején. Szó nélkül állunk, kézenfogva, és csodáljuk a tájat.

Aztán utunk végén, Sopronban elmegyünk egyet bobozni, és egy búcsúebédre, aztán egy sóhaj után elégedetten hazafelé vesszük az irányt. Itthon vár a család egy bogrács pörkölttel, kivetítjük nekik élménybeszámoló közepette a fényképeinket, majd megbeszéljük, milyen sorrendben viszik el a lakókocsit a családjaikkal.

Ez lesz. Addig is nyüzsögve vacsorázunk, hallgatjuk a Kiskalászt, vécére kísérünk és leckét csináltatunk.