‘betegség’ kategória archívuma

Az úgy szokott lenni, hogy karácsony közeledvén, ha rendetlenség uralkodik is a házban, ha még nincs egy sütemény sem a kamrában, ha még 23-án este a függönyökkel forog a mosógép és a szentesti menü még gondolatban sincs, nemhogy a hűtőben, Szenteste napjára valami varázslat (és sok munka) folytán minden a helyére kerül, megtelik, befejeződik, illetve elengedődik.

Na de akkor miért volt még mindig 39,5 Palkó hője?

Ne haragudj! Sajnálom, hogy elváltak útjaink. Pedig társam és segítőm voltál 38 éven és majdnem 4 hónapon át. Ebből a hosszú időszakból többet voltál mellettem: segítettél, ha hagymát, paprikát, a jó kis tejfölös tésztát vagy a tábortűznél sütött szalonnát, vagy a disznótorost és a kedvenc franciasalátát ettem. Hosszú éveken át jó voltál hozzám, s ezekből az évekből csak töredéknyi időszakban keserítetted meg az életemet. Azokat a görcsöket is mind-mind saját magamnak köszönhetem. A szorongásaimnak, az elfojtott indulataimnak, rejtett érzéseimnek. Átalakultak kövekké.

Mentségemre legyen, hogy június 4-én még nem adtalak. Nem azért teremtett a jó Isten epehólyaggal, hogy holmi görcsökre és fájdalmakra hivatkozva lemondjunk róla. Próbáltam gyógyulni, gyógyítani téged, de késő volt minden lépés. Augusztusban feladtam a harcot. Elengedtelek.

Te, az én epehólyagom, az én DNS-eimmel, az én sejtjeimmel, az én köveimmel, zölden és pirosan ott placcsantál egy fém tárolóedényben, maradtál mozdulatlanul, újabb összehúzódások nélkül. Felvágtak, beléd néztek. Én meg maradtam nélküled, foghatom a fejemet, mikor ehetek, ha ehetek egyáltalán újra töltött káposztát vagy lecsót.

Nem tudom, a szövődmény a te bosszúd volt-e. Ha igen, tudd meg, tanultam a leckéből. Sokat. Túléltem, tudom is hasznosítani a tanultakat.

Isten veled!

Fogom a teszkós kocsit, tolom. Nem az infúziós állványt, a teszkós kocsit. Gyümölcs biztosan kell haza, ha van is, hamar elfogy. Válogatom az őszibarackot, ez jó lesz, amaz kemény, nem lesz ideje beérni. Kemény, mint az utolsó branülöm helyén a vénagyulladás. Dinnye! Számomra tiltólistán, de szezonja van, legalábbis Lőrincig, egy mindenképp kell. Joghurt is, túrókrém is. Mennyei lakomák voltak 13 nap koplalás után! “Kell friss kenyér? Zsemle? Sajt? …Kockasajt sem?” Tésztát, rizst veszek, elfér a spejzban és nini, ez az állatformás tészta nagy befutó lesz egyik vacsira. Mondjuk az ünnepi anyácska-fogadó vacsira? El sem hiszem! Mintha nem is velem történt volna!

De most újra fogom a zirgő-zörgő zacskókat, élvezem leemelni a rizst a polcról, hasonlítgatom a mosószerek kilós árait, és döntök. Végre dönthetek. Vége a teljes kiszolgáltatottságnak! Agyamban újra beindul annak a területnek a működése, amely a törődésért, gondoskodásért felelős. Nem esik nehezére, nem úgy, mint az emésztőrendszeremnek egy bonbon. Boldogan forognak a fogaskerekek, nem felejtették, hogy Julcsinak citromsárga a kedvenc színe, a szélforgó olyan legyen, meg aztán majd kell otthonra Fanta, mert nálunk ünnephez ez dukál, és hogy a szabad-listás brokkolit majd szerencsére ők is szeretik, teszek a kocsiba azt is.

Hazafelé az is eszembe jut, hogy Marci kinőtte a tornanadrágot, Julcsinak új tolltartót ígértem, és Áginak kellenek szép új bugyik az oviba cserének. Megyek vásárolni, ahol majd nem azt kérdezik, hogy ‘hogy van ma?’, vagy ‘ígértünk ma estére vérvételt?’ és hogy ‘volt-e hányás?’. Hanem hogy ‘hb-set vagy b-set?‘, rózsaszín- vagy sárgavirágosat?’ és ‘ez a lovas van akcióban, jó lesz?’

És én boldogan döntök, boldogan válaszolok, boldogan edzem az agyam ezen részét. Amit két és fél hétig használtam, hadd rozsdásodjon.

Fekszem. Rúzsa Magdi énekli a fülembe, hogy szerelem, szerelem, meg hogy Gàbriel és hogy most élsz. Minden soràn sírni tudnék. Erõltetem le a szemem, de remeg, remeg, és felpattan a szemhéjam. Telihold van. Látni a világító ablakot, néha a szellõ lebbenti a függönyt a fehér fény elé, de így is kirajzolódik a szomszéd ágy nénijének hústalan szàja, hosszú orrànak kontúrja, csontos ujjai mellkasán nyugodnak, ütemesen emelkednek együtt, majd süllyednek vissza. Túl mindezen, buszrobogàs, fékcsikorgás szûrõdik a kedvenc dallamba. A panel kilencedik emeletén már este óta piroslik a nappali, hangulatvilágítás egy nyári szabadságàt holnap kezdõ férfi esti frissítõ söréhez, vagy az esti film megy egy friss anyukának, aki fél fülével a babája nyöszörgését kívánja, hogy újra melléhez ölelhesse. Vagy a feleség figyeli a zárat, jön-e már haza a délutáni mûszakból férje, a lecsó a mikróban várja a melegítõ hullámokat.
A piros fény kialszik: sörösdobozt a kukába hajították, anyuka inkább babája mellé bújt mosolyogva, a lecsós tálat majd reggel elmossák. A fehér fény világít tovább, így van jól, láttassa csak, hogy a mellkas emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed…