‘magam’ kategória archívuma

Amikor a nagyok még kisebbek voltak, a kicsik meg még csak sejt méretűek, szinte mindig készítettem nekik adventi naptárt. Advent első vasárnapján meglepetten ébredtünk, jé, az angyalkák hoztak csomagokat, s mindegyik rejt valamit, s ha naponta bontunk egyet, karácsonyig elfogynak.
Ez a naptár az évek során egyre egyszerűbbé vált. Az utóbbi években mi magunk együtt tettünk a boltív fölé papírból kivágott gyertyákat, s minden reggel a gyerekek gyújthatták meg a lángot a következő gyertyán. Szentestéig egyre több gyertya “világította” az ebédlőnket.
Idén elgondolkodtam, hogy a két kicsi az angyalok hozta adventi naptár napi izgalmában nem is részesült még életükben. Úgy döntöttem, idén újra készítek adventi naptárt. Íme. Míg vágtam, ragasztottam, kötöztem, töltöttem, felcsíptettem, addig filmet néztem és zenét hallgattam. Feltöltő élmény volt így alkotni, titkot előkészíteni. Hajnalban végeztem, mikor Apácska már kelt és készült a munkába. Még ő is megdicsérte, nagyon örült, hogy újra alkottam, hogy örömöt szereztem ezáltal magamnak, s majd reggelente mindenkinek. Elégedetten feküdtem le.
Mondanom sem kell, hogy a gyerekek ma megelőztek az ébredésben. Hallottam már a jövés-menésüket a gyerekszobából. Épp nyújtóztam már, hogy a következő mozdulattal felkelek én is, amikor hallom, hogy a meztelen talpacskák az ebédlőben csattannak, majd Ági felkiált:
– Nézd, mik vannak ott! Kolbászok!!!
Megsemmisülten azon gondolkodtam, nevessek vagy sírjak-e. Az biztos, hogy Ági valóban apja lánya: ha hús van az asztalon, gond nem lehet.

— De jó nektek, Kriszta, még van kicsi a családban! – mondta egy barátnőm, akinek a legkisebbje nem sokkal nagyobb a mi  legkisebbünknél. Nem értettem. Aztán elgondolkodtam, milyen gyorsan változnak a gyerekek.

Jó nekünk, igen. Ágica pihe-puha, pisze-pösze, édi-bédi. Különösen jó esténként végül az ágyába feküdni vele, miután végeztünk Marci töri leckéjének az átismétlésével, meg Julcsi hangosolvasásával. Ági ágyában aztán van összebújás, hajba túrás illetve ciciszeretgetés (nem múlik észrevétlenül Ági 3 évig való szoptatása…), aztán jön Boribon, meg Maszatka, Bogyó és Babóca. Aztán kéri, hogy “anyukiiii, mondd el a Piroskááááát”, majd ha végeztem, “anyukiiii, énekelj!”. Ezek után van, hogy elalszom vele, és mikor felébredek, vagy éjfél körül, vagy hajnali háromkor, megyek a saját hideg ágyamba. De nem szomorkodom másodmagammal ott sokáig, mert tudom, hogy nemsokára megjelenik. Hozza a takaróját, párnáját és az aktuálisan kedvenc cencijét. Rosszabb esetben kiabál, “anyaaaa, anyuuuuu, anyuuukiiiiii!”, kitartóan még egyszer, “anyaaaaaa”, ha nem kétségbeesetten teszi ezt, akkor nem rémálomból riadt, és nem szomjas, nem pisilnie kell, hanem egyszerűen segítséget kér, hogy átcipelje a takaróját, párnáit, a cencijeit a plüssnyuszitól kezdve a legóautón át a rózsaszín gyöngysoráig mindet. Mivel nem akarok sok időt ébren maradni, nem próbálom meg lebeszélni, dünnyögve összeölelem őket, Ágit szóban sürgetem, gyeregyeregyeregyeregyere, majd befekszünk az ágyunkba, Ági az udvartartásával középre és alszunk tovább. Reggel jó úgy ébredni, hogy bal oldalon a telefonom sürget, hogy keljek, jobb oldalon Ági szuszogása vonz, hogy bújjak vele egy közös takaró alá, húzzam magamhoz, szagoljak a hajába, és csak szeressem.

Most múlik pontosan… Ezekben a napokban múlik ez az időszak. Ezen a héten nem jött. Kivéve egyszer, mikor Apácska már munkába indult, felébredt rá Ági, és akkor kérte Apuuut, hogy hozza át hozzám. Ezen kívül minden reggel a Négyet a gyerekszobában ugyanazzal a jóreggelttel köszöntöttem, és nem a nappaliban kapcsoltam zenét, hogy mindkét szobában hallják, ahogy eddig volt, elég volt Marci cd-lejátszóján indítani egy cédét, mert ott helyben mindenki hallotta. Kicsit visszaidézzem a múló napokat, igaz, én már ruhában, de befeküdtem Ági mellé, és ahogy szuszogott, egy közös takaró alá bújtam vele, magamhoz húztam, beleszagoltam a hajába és szerettem.

Elhúzott a nyár előttem, mint egy gyorsvonat. Úgy éreztem, még utas sem vagyok. Integettek az ablakból a kihagyott lehetőségek, kárörvendtek az összetört cserépedények, hogy mégsem lett belőlük mozaik egy asztalon, a Palya Bea-koncert, hogy köszöni, lezajlott nélkülem is, a tervbe vett könyvek is a vonaton porosodnak a felső csomagtartón, könnycsorgatva sajnálkoztak az ablakokban a rég látott barátok: a pótolni valók pótolni valók maradtak.

Hoppon maradt utasként elkaptam néhány pillanatot a kupékban. Vissza nem térőket, nem ismétlődőket. Babák születtek, szomszédságban, rokonságban. Öröm, nosztalgia, dejónekik. Tetők ácsolódtak, közel is, távol is. Hiány, belefáradás. Elsuhant a naptárban a Július Huszadika, láttam a házassági évfordulós gyertyát árválkodni az asztalon. Szomorúság, tehetetlenség.

Aztán volt pár állomás, ahol elidőztünk, megéltük a pillanatokat. Öröm, meghatottság, rácsodálkozás, meglepetés, töprengés.

A megismételhetetlen elsők.

Palkó először vásárolt egyedül boltban. Sőt, először ment biciklivel A-ból B-be (még A-ból Z-be nem). Nemcsak, hogy AKAR nagyfiú lenni, hanem már az is???

Marci először utazott nélkülünk vonaton. Ő meg nagy nagyfiú?

Először feküdtünk ki augusztus 12-én este tízkor a fűre csillaghullást nézni. Hogy ez korábbi években miért nem jutott eszünkbe?! Csodás élmény volt!

Először (és utoljára) vágtam csirkéket teljesen egyedül. Borzalmas élmény volt…

Először volt Palkónak szülinapi zsúrja a barátaival. Végre!

Megvolt az első táboroztató élményem is. Nos, táborozni jobb volt.

Az újjászületésem első évfordulója volt augusztus 6-án. Hihetetlen, hogy velem történt.

Először nyaraltunk családilag 7 napot. Tökéletes időtartam, a végén már van honvágy.

 

Szerencsére akadt megállója a gyorsvonatnak is. Meg majd jön másik helyette.

 

 

Várom már az estét. Az Estét. Annyira meghatóan fölötte áll a többi estének! Hiába próbálunk egy szalonnasütéssel különleges nyári estét csinálni egy hétköznapból, vagy feldobni egy unalmas hétfőt közös kutyasétáltatással, feleslegesen próbálkozunk egy vidám párnacsatával boldogságot lopni a szürke mókuskerékbe, közelébe sem érünk a Szenteste emelkedettségének.

Az utcán sétálva nem látni lehúzott redőnyöket, mindenki engedi láttatni az otthonát, a szívét – melegen színesíti a karácsonyfa égősora a szobákat. Még az ajándékozás pillanatát is elkaphatjuk. A soha meg nem szólított utcabelinek is magától értetődően szívből kívánunk boldog ünnepet. Mosolygunk, együttérzünk, egymás szemébe nézve, őszintén. Angyalkodunk. Kis csomagot akasztunk a szomszédság egyedülállóinak kerítésére, titokban, legyen náluk is csoda, érezzék újra a gondoskodást, repüljenek vissza időben gyerekkorukba, vagy pár évvel ezelőttig, amikor még élt a feleség, és sütött ő maga aprósütit.

Különleges ez az este. Szobáinkban melegebb van, mint bármelyik másik nap, holott kint ugyanannyit mutat a hőmérő, és ugyanannyi hasáb került a kályhába. Még ha aznap hajnalig is csomagoltuk az ajándékokat és máskor ettől az éjszakázástól állva el bírnánk aludni, ezen a napon nekiállunk a nyolcadik társasjáték-körnek is. Mintha az idő is kegyes lenne hozzánk, lassan vánszorog az esti óra, bizonyára minden házba bekukkant az örömért és lassan fordul éjszakába. A közös daloláskor nem létezik hamis hang, harmónia van zenében is, szívünkben is. A legcsillogóbb fa, a legdíszesebb csomagolás sem túl giccses, minden, de minden úgy van jól, ahogy van. Csillámmal, a huszadik Mennyből az angyallal, a csillagszóró füstjével. Más estéken kell a gyertyafény mellé a nagylámpa is vacsorakor, de ezen az egy estén a villódzó gyertyafényt Betlehemünk Jézusa támogatja fényével. Jézus van, szeretet van, végtelen szeretet, megbocsátás.

Harminckilencedszer számolok vissza Szentestéig. Soha ennyire még nem sürgettem az időt. Jöjjön Jézus, segítsen újra megélni, szeretni, megbocsátani, elfogadni. Nagy segítség kell, ki kell tartania egy évig.

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.