‘Egyéb’ kategória archívuma

Várom már az estét. Az Estét. Annyira meghatóan fölötte áll a többi estének! Hiába próbálunk egy szalonnasütéssel különleges nyári estét csinálni egy hétköznapból, vagy feldobni egy unalmas hétfőt közös kutyasétáltatással, feleslegesen próbálkozunk egy vidám párnacsatával boldogságot lopni a szürke mókuskerékbe, közelébe sem érünk a Szenteste emelkedettségének.

Az utcán sétálva nem látni lehúzott redőnyöket, mindenki engedi láttatni az otthonát, a szívét – melegen színesíti a karácsonyfa égősora a szobákat. Még az ajándékozás pillanatát is elkaphatjuk. A soha meg nem szólított utcabelinek is magától értetődően szívből kívánunk boldog ünnepet. Mosolygunk, együttérzünk, egymás szemébe nézve, őszintén. Angyalkodunk. Kis csomagot akasztunk a szomszédság egyedülállóinak kerítésére, titokban, legyen náluk is csoda, érezzék újra a gondoskodást, repüljenek vissza időben gyerekkorukba, vagy pár évvel ezelőttig, amikor még élt a feleség, és sütött ő maga aprósütit.

Különleges ez az este. Szobáinkban melegebb van, mint bármelyik másik nap, holott kint ugyanannyit mutat a hőmérő, és ugyanannyi hasáb került a kályhába. Még ha aznap hajnalig is csomagoltuk az ajándékokat és máskor ettől az éjszakázástól állva el bírnánk aludni, ezen a napon nekiállunk a nyolcadik társasjáték-körnek is. Mintha az idő is kegyes lenne hozzánk, lassan vánszorog az esti óra, bizonyára minden házba bekukkant az örömért és lassan fordul éjszakába. A közös daloláskor nem létezik hamis hang, harmónia van zenében is, szívünkben is. A legcsillogóbb fa, a legdíszesebb csomagolás sem túl giccses, minden, de minden úgy van jól, ahogy van. Csillámmal, a huszadik Mennyből az angyallal, a csillagszóró füstjével. Más estéken kell a gyertyafény mellé a nagylámpa is vacsorakor, de ezen az egy estén a villódzó gyertyafényt Betlehemünk Jézusa támogatja fényével. Jézus van, szeretet van, végtelen szeretet, megbocsátás.

Harminckilencedszer számolok vissza Szentestéig. Soha ennyire még nem sürgettem az időt. Jöjjön Jézus, segítsen újra megélni, szeretni, megbocsátani, elfogadni. Nagy segítség kell, ki kell tartania egy évig.

a

Advent. Az a csodálatos advent! Táncoló gyertyaláng, díszes koszorú, fahéjas narancsillat, meleg szoba, pattogó tűz, társasjátékozó család. Hosszú, diótörős és -darálós esték, süteménykóstolgatás, forraltbor-kortyolgatás a felszálló, illatos gőzében, csilingelő dallamok. Csillogó díszek készítése békés egyetértésben, beszélgetés a távoli rokonokról, barátokról, beosztva az estékre őket egy-egy telefonbeszélgetésre is. Öröm, feltétel nélküli szeretet, bűnbánat, boldog várakozás, szétáradó béke.

Minden család ilyen adventet szeretne magának. És mi a valóság? Se társasjáték, se békés kézműveskedés, sőt, semmi kézműveskedés. Koszorú lett, de csak már azután jut az eszünkbe meggyújtani a gyertyát rajta, amikor már mindenki egymás után – nem együtt – megette a vacsoráját, ezalatt anya elmosogatott, apa meg kivitte az állatoknak a nekik járót. Csak a megszokás miatt, nem a hangulatért, meggyújtjuk egy percre. Azt is veszekedve, ki kapja meg a gyufát.

Diótörés és forraltborozás helyett hajtás. Ilyen lecke még, olyan verstanulás, gondolataink meg szerteszét. Az altatás utáni, másnapi, a következő heti teendők felé kószálnak. Az ideges feladatlistázás közben, a koszorút körülülés helyett érdemes megbotlani és orra bukni a roskadozó szárítókban, mert legalább megoldódhat egy gond, hogy így hasra esve belátni a komód alá és előkerül az idegbetegen keresett füzete a gyereknek.

A fahéjas illatról meg annyit, ha lenne ideje és gondja az embernek rá, akár még berepdeshetné a szobákat és az orrlyukakat, így a lelkeket is, de se idő, se gond, ráadásul a szétszórtság miatt kifutott és odaégett tej szaga úgyis elnyomná.

Zene nem szólhat, úgy nem lehet tanulni, nem lehet kikérdezni, nem lehet számonkérni, nem lehet javítani. Rokonok, barátok vannak, távol is, közel is. A szomorú az, hogy még a közeliekre is nehezen jut egy-egy gondolat. Vagy ha még az jut is, hogyan bírjuk ápolni a kapcsolatot, ha még az egy házban élők is idegesen, feladattal teli csak úgy élnek egymás mellett.

Nincs idő, nincs egy szabad perc, nincs harmónia. Ami van, az rohanás, hajtás, suhanó idő, feladat feladat hátán. Aztán könny, sóhaj és bűnbánat.

a

CSEND.

Így, csupa nagybetűvel. Az a fajta, amikor úgy érzed, süket vagy. Teljesen elnémul a világ. Csend, annyira csend, hogy már vágysz arra, hogy legalább az utcáról egy távoli biciklicsengő megtörje. Amikor már nyúlsz a füledhez, hogy ellenőrizd, hallasz-e még vele. Képes-e meghallani a némaságban a szuszogásodat, a fáradt, a ráncos, a túlélő szuszogásodat. Képes-e még észlelni, ahogy megdörzsölöd a tegnap esti szúnyogcsípésedet az alkarodon. Csend, a fejedben is. Amikor a gondjaidat, a rossz emlékeidet, és az összes ezekre emlékeztető zajt, üvöltést, ajtócsapást, papírtépést, dühös és tehetetlen sóhajt, ördögi kacajt és érthetetlen csattogást bezártad egy hangszigetelt terembe, ahonnan nem vagy hajlandó kiengedni őket, csak amikor már nincs más választásod. Csend, amikor szemedet lecsukva, izmaidat elernyesztve, a pillanatot élvezve hallgatod az űrből alászállt mély némaságot. Csend, amikor egyetlen száraz almafalevél tovalibbenése is, a mosógép két zárt ajtón túli morgása is sérti a  füledet, megzavarja a nyugalmadat, összekuszálja a gondolataidat.

CSEND. Így, csupa nagybetűvel. Két perc CSEND tette ünnepnappá nekem a mai, egyszerű, szokásos hétköznapot. Aki jót akar nekem, sok ilyen percet kíván.

a

Megváltozott az életem. Mintha egy idegenét élném. Mostanra a hétvége igazán hétvége lett nekem is. Várom, folyamatosan vágyom rá. Gyorsan eljön, de gyorsan el is megy. Nem tudok egy-egy gyors vásárlást elintézni hétköznap délelőtt. Viszont tudom értékelni a mosógépünk időzítő funkcióját, mire kelek, végez, s gyorsan kiteregetek a reggeli kávét szürcsölve, még a tízórai készítések előtt. Keresem, kutatom a legjobb időbeosztást, ami passzol mindenki – a család, a munka, a tanulók, Kifli kutyánk, a háztartás, a macskák és saját magam – számára. Még nem találtam meg, még célegyenesben sem vagyok, sőt, szerintem – már ha ezt egy versenyszámnak vesszük -, valahol elkalandoztam a rajt előtt,  s nem vettem észre az indító pisztolylövést. Abban reménykedem, hogy legalább jó az irány, amerre tétován elindultam.

Kis molnárleányka lettem. A sokszor emlegetett taposómalomban. S ebben a taposómalomban jól jön egy kis segítség. Valójában már lassan két és fél éve megkaptam. Méretre pici, de segítségnek nagy. Szép is. Nagyon. Ha nem lenne, és nem úgy működne, ahogy működik, nehezebb lenne a túlélés.

A neve Ági. Naponta lenyűgöz a mosolyával, még ha ott is van az alsó ajkán a tavalyi sérülésének a hege, mosolyog, a szeme, az orcája, a füle. Pöndörödik a hosszú, napszítta, szöszi tincse, jobbra is, balra is. Reggel feladatával tökéletesen tisztában felkel, beáll a sorba: reggelizni, öltözni, mosakodni, cipőt húzni. Vagy akár nyígni, hogy miért az a harisnya, és akaratoskodni, hogy egyedül szeretné megmosni a kezét, utánozni nővérét, hogy ugyan hagyjam már békén a fésülködéssel, még ha pillangós is a hajgumi. Kell neki is táska, ahogy a nagyoknak, benne legyen akármi, befőttesgumi, alvóka, kenyércsücsök, palackkupak. S miközben leszállunk a bicikliről, magában már elköszön, vált fejben, s ahogy sétálunk az óvoda udvarán, gondolatban már átadja magát az óvó néniknek, pajtásoknak, ugyanis odabent cipőváltás után, mire észbekapok, már ott sincs, se puszi, se pá, már a csoportszobában játszik. Cserébe, amikor megyek kis ovisaimért, rohan elém, anyaaaa!, nyakamba kapaszkodik és szorít és szorít és szorít, és örül, hogy igen, tényleg, ma is eljött értem. Boldogan segít választani Palkónak a boltban valami finomit, s aztán nagy újságolva viszi otthon a nagyok elé, hogy nini, milyen meglepije van kis Áginak a tesók számára. Aztán mikor apja is megjön, egyre jobban pörgő nyelvével csak mondja a magáét, halandzsanyelven, amiből néha azért kihallani ezt-azt. Ilyenkor Apácska olvadni látszik, szemei párásodnak, és összenézve magunkban megjegyezzük, amit már sokszor kimondtunk, hogy milyen más 3 gyerek élményeivel és tapasztalatával a negyedikért hálásnak lenni, örülni neki és szeretni őt.

Éjjel Hajnalban, amikor lefekszem mellé, eszembe sem jut, hogy 2 és fél évesen ugyan miért alszik még velünk egy szobában, hogy miért feledkezem bele a szuszogásába, édes hosszú szempilláiba még mindig, nap mint nap. Ő marad mindig a legkisebb. Most már tudom, van ilyen, van ám ilyen megkülönböztetés.

Számomra az a vigasz minden nehéz helyzetben, hogy tudom, mindennél van rosszabb. Ha Ágicánk nem venné ilyen simán a taposómalom lépcsőfokait, alattam az egész lépcső, zsupsz, leszakadna. Azonban így, ahogy most van, valójában súlytalanul lebegek fölötte. Nagy ajándék, hatalmas ajándék.

Miért van sokszor, hogy a reggeli készülődés jól megy, már örülök előre, hogy most nem úgy fogok beesni becsengetés előtt, és akkor… …elszakad a cipőfűző, vagy szétmegy a kabát cipzárja, nem találjuk a sapkát. Ennél rosszabb az, ha mindenki indulásra készen – cipőben, kabátban, háton táskával, kézben szatyorral, tornazsákkal és Ági-kézzel, s egyik kicsinek nagyvécézni kell. Ennél még dühítőbb, ha tél van, és nemcsak cipő és kabát, hanem kezeslábas és dupla nadrág van a gyereken. Ennél borzasztóbb az, ha nem ér el a vécéig. Ennél már csak egy rosszabb eset van, ha mindez nem 1, hanem mondjuk 2 gyerekkel történik meg.

A fenti helyzet megkoronázása az, hogy gyors megoldásként autóval akarok indulni, aztán amikor a kulcsszekrénybe nyúlnék, rájövök, hogy Apácska hajnalban elment a kocsival.

Még egy kellemetlen helyzet, amikor a vasárnapi ebéd főzésekor koppanok, hogy elfogyott a levestészta/só/bors. Vagy a sütibe 2 bögre cukor helyett ugyanennyi sót kevertem.

Aztán. Tejet forralok, már melegszik, egyre forróbb, már emelkedik. Biztosan akkor fog kifutni és betelíti a tűzhely egész felületét, amikor épp csak  elfordulok, hogy bögréket vegyek elő kakaónak.

Ha az ember lánya, ne adj’ Isten, kavicsot fest, és épp a legsikerültebb darabot fejezi be, az utolsó ecsetvonást ejti meg elégedetten a kő felületén, no, abban a pillanatban fogja valamelyik gyermek meglökni a jobb  kezét.

Ha egyszer, egyetlen egyszer megengedem házi feladat írása közben, hogy ott legyen egy pohár víz az asztalon, hogy bele tudjon kortyolni szegény gyerek, ha megszomjazik, törvényszerű, hogy az a pohár folyadék, rossz esetben szörp, rá fog borulni a füzetre, könyvre, kellemetlenebb helyzetben tájékoztató füzetre.

Még egy képtelen helyzet, amikor reggel kiteregetem az udvarra a tiszta ruhákat: vagy elkezd esni az eső, vagy a közelben valaki tüzet gyújt.

Mindezek azért jutottak eszembe, mert szeretném kérni, hogy ne legyen ilyen megviccelés akkor, ha épp elkészülök egy munkámmal, és szeretném lementeni a pendrive-ra, vagy a gépre. Se a villany ne menjen el, se a gép ne fagyjon le, és ne is nyomjak meg véletlenül egy ismeretlen billentyűkombinációt.

Köszönöm.